Hazugság után
2013-ban, karácsony előtt Oslóban voltam egy nemzetközi újságíró-összejövetelen. Kérdezi tőlem egy német kolléga, hogy mi újság Magyarországon, mert furákat hall. Benne maradt a laptoptáskámban egy otthoni villanyszámla, fordítom neki érzékeltetésül a Fidesz-narancs alapra nyomtatott szöveget: „A rezsidíj csökkentésére vonatkozó kormányhatározat eredményeképpen az Ön megtakarítása ebben az időszakban” ennyi és ennyi forint.
Nem tudom már, milyen nyelven mondta, hogy „őrület”, de nemigen fért a fejébe, hogy ilyen ország lehetséges.
Az előző cikkben leírtam azt a feltevésemet, hogy a kata bevezetésével Orbánék a 2012-es recesszióra válaszoltak (amikor, nem mellesleg, az Együtt 2014 mozgalom megjelenésével inogni kezdett a Fidesz fölénye az ellenzékkel szemben). A szabadfoglalkozású értelmiségiek rétege az ügyvédektől a színészekig összességében kicsi, de politikailag fontos, és a magyar gazdaság állapota miatt sem piacon, sem főállású állami alkalmazottként nem juthattak rendes (a tudásuknak és igényeiknek megfelelő) jövedelemhez. A megoldás: maximálisan mentesíteni őket a közterhek alól, bízván abban, hogy ez nem üt túl nagy lyukat a központi költségvetésen.
Vélhetően ugyancsak a tíz évvel ezelőtti recesszióra válaszul és ugyanígy a szégyenletesen alacsony jövedelemszint tudatában tervelték ki a „rezsicsökkentést”, csak itt nem egy szűk körűre becsült társadalmi csoportnak igyekeztek a kedvében járni, hanem gyakorlatilag mindenkinek. Ott abban bíztak, hogy a bevételkiesés lesz elviselhető az államháztartásnak, itt abban, hogy a többletkiadás.
Bizonyítani nem tudom, mert nem voltam légy a falon, de a szereplők ismeretében teljesen logikusnak látszik, hogy a következő történhetett: az elkölthető jövedelmek növelésére válság nélkül sem gondoltak, mert az állami alkalmazottak, tanárok és hasonlók fizetését minek növelni, nem beszélve a közmunkásokról, a versenyszférában pedig hasznos alacsonyan tartani a fizetéseket, mert Arra Buknak A Nyugati Befektetők.
Megnézték tehát, milyen elkerülhetetlen háztartási kiadásokat lehetne kormányzati erőből mérsékelni úgy, hogy ezt a kedvezményezettek valós időben érzékeljék. Az élelmiszer- és iparcikkárak túlságosan függenek a piactól; és a kis híján világrekord felső áfakulcsot amúgy sem praktikus csökkenteni, mert ez a központ legfőbb bevételi forrása, ráadásul úgy, hogy az egyszerű választópolgár észre sem veszi, hiszen benne van az árban, ennyit köll fizetni, és kész. (Ha netán valaki fölvetné, hogy 27 százalék mégiscsak sok, és ólomcipő a vállalkozásoknak, jön az automatikus válasz: nem érdemes csökkenteni, mert a kereskedők úgyis lenyelik.)
Ott van viszont a háztartási kiadásoknak az a része, amit hónapról hónapra mindenki forintra pontosan kénytelen leperkálni, mert ha pár hónapig nem fizet, nagy baj lesz: a közüzemi számlák. Ha az egyszerű polgárnak kevesebbet kell fizetnie, s oda is írják, hogy ezt a kormánynak köszönheti, akkor a kormány lesz a jó, az energiaszolgáltatók pedig a rosszak. A rosszak elleni harc: rezsiharc.
Mivel a rendszer következetesen gondoskodik arról, hogy a piaci gondolkodás ne nagyon verjen gyökeret Magyarországon, legalábbis ne a plebsz körében, bízni lehetett abban: az egyszerű választópolgár/fogyasztó nem látja át azt az összefüggést, hogy a rezsihez a támogatást nem a kormánytól kapja, hanem nagyrészt saját maga és a munkáltatója, üzletfele stb. finanszírozza az adójával.
A kormány szerencséjére akkoriban az energiaszolgáltatók jellemzően nyugati tulajdonban voltak. Így a rezsiharc csatakiáltása az lehetett, hogy Európában nálunk a legmagasabbak a közüzemi díjak, és ez micsoda igazságtalanság, a Nyugat bűne velünk, magyarokkal szemben – csak azt nem tették hozzá, vagy legföljebb halkan, eldugott helyeken, hogy: a reálfizetésekhez és -nyugdíjakhoz képest. Hogy az elkölthető háztartási jövedelmet ne is említsük, amiben a kegyetlen elvonások miatt Magyarország még rosszabbul állt.
Direkte kiszúrnak a magyarokkal, a vak is látja. Nos, főleg a vak látta, mivel a kormány azon volt, hogy vakká tegye az átlagos választópolgárok/fogyasztók zömét.
Időközben sikerült hatástalanítani a politikai és gazdasági veszélyforrásokat, csökkent az elvonás mértéke, nőttek a jövedelmek (máshol a térségben jobban, de ez Magyarországon, ahol egyenlőtlenek a kommunikációs erőviszonyok, viszont a szomszédékkal szembeni fölénytudat rendíthetetlen, és mindenki legfőképpen a saját helyzetének javulását érzi a bőrén, főleg választások előtt, a tényszerű összehasonlítás nem használható érv a politikai vitákban).
Az energiaszolgáltatást mostanra nagyrészt államosították, illetve lőrincesítették, (nem mintha a „svájci” MET nem lett volna a magyar elit legkebelbelibb cége), úgyhogy az uralmi elit már nem szidhatja teli szájjal az amagyaremberek vesztére törő multikat. Hogy is nézne az ki, ha egyszer csak bejelentenék (bejelentették volna), hogy a kormány mostantól magától vagy Mészáros Lőrinctől védi meg a népet?
A rezsicsökkentés – a Fidesz-narancs alapra nyomtatott, havonta kétszer minden magyar háztartásba kézbesített lütyő szöveggel együtt – a mindennapok része lett. Az aktív politikai közösségben – kormányoldalon, de ellenzékben is – általánosan elfogadták, hogy gazdasági és társadalompolitikai okból szükség van rá, ez egy jótétemény a kormánytól, amelyik a köz érdekében cselekszik.
Holott sem gazdasági értelme nem volt – annak lett volna, ha a kormány hagyja, hogy a polgárok energiatakarékossági beruházásokra fordítsák az e célra átutalt hatalmas uniós pénzeket, vagy az energiaforrások diverzifikálásának, amiért az Orbán-kormányok tizenkét év teljhatalom birtokában semmit sem tettek, ellenkezőleg, megerősítették az orosz forrásoktól való függőséget –; sem szociális értelme – annak lett volna, ha a reálishoz közelebbi árak mellett a rászorulókat támogatják.
Ez egy politikai művelet volt politikai értelemmel, és nem a köz, hanem az uralmi elit érdekét szolgálta, azt a célt, hogy mindenki jótevőjeként adja el magát, nemzeti védelmezőként a kitalált ellenséggel szemben.
Kilenc év alatt az ellenzéknek minden eszköze megvolt rá, hogy megmondja: a rezsicsökkentés nem jótétemény, hanem becsapás, népámítás, parasztvakítás, úgy, ahogy van. De a politikusai (biztos volt kivétel, most hirtelen nem jut eszembe) vagy nem voltak ezzel tisztában, vagy féltek egyértelmű szavakkal közölni a népszerűtlen igazságot. Jól jártak ám a félelmükkel.
„A baloldal eltörölné a rezsicsökkentést. Mi megvédjük!” – zordonkodott Orbán Viktor. Mire mit válaszolt az ellenzék? Nem azt, hogy a rezsicsökkentés a 2013-as formában átverés, gonosz butaság, hanem azt, hogy „Orbán megy. A rezsicsökkentés marad!”
Orbán maradt, sőt. A rezsicsökkentés ment.
Tudom, az óriásplakát mögött persze az volt a senki füléig el nem jutó magyarázat, hogy igazságosan, rászorultság szerint kéne csökkenteni a rezsit. De mit veszített volna az ellenzék, ha egyszer az életben kereken, nem Orbán nyelvén kimondja az igazságot? Például azt, amit a választások előtt hetekkel tudni lehetett, hogy az Oroszországból importált gáz ára már az Ukrajna elleni új háború előtt, 2021 nyara és idén január között az égbe szökött; hogy a Fidesz-narancsra nyomtatott szöveg közönséges hazugság, mivel nem az aktuális valódi árhoz hasonlították (aminél hol olcsóbban, hol, mint az utóbbi időben, sokkal drágábban vettük a gázt), hanem a 2012. decemberi árhoz.
Ily módon hazugság az is, hogy „a magyar családok” energiabiztonságát a hosszú távú orosz gázszerződés szavatolja, és hazugság az „energiavészhelyzet”, amire hivatkozva a kormány különadókat vezetett be („a rezsicsökkentés” védelmében), és tovább növelte saját hatalmát.
Rá lehetett volna mutatni (mibe került volna?), hogy a „rezsiharc” mára kifáradt narratívájában az ellenség szerepét a multikról a hazugság folytatásaként – egyszerűen átvitték az Oroszország elleni komoly szankciókat (végre) életbe léptető EU-ra és az ukránokra, akik valahogy nem akarnak megbékélni Putyinnal, csak mert a nemzeti létüket és a családjaik létét féltik.
Arra, hogy a kata nevű adózási formát gyakorlatilag visszavonták, civilek, a Momentum és az MKKP viszonylag kis létszámú, de indulatos tüntetésekkel reagáltak. Most, pár nappal később kilenc év „rezsicsökkentés” nevű hazugságépítménye szakad rá egyszerre a választópolgárokra. (Engem némiképp arra emlékeztet, ahogy a Kádár-kormányzat azt hirdette, „megállítjuk az olajárak begyűrűzését” és „megvédjük vívmányainkat”, aztán a tornyosuló adósságok miatt már módosított formában sem lehetett folytatni a népbarát államszocializmust.) Kíváncsi vagyok, mekkora lesz a reakció, ha megérkeznek az első négy-hatszoros összegről szóló közüzemi számlák.
Az ellenzék hivatásos politikusai azzal, hogy nem mondták ki az igazságot, hanem csak módosítva megismételték a hazugságot, eljátszották az esélyüket arra, hogy akkor, majd a tiltakozás élére álljanak. Nem jósolok, de ha a következő tiltakozási hullám erősebb lesz a mostaninál, az csúnya dolgokat szülhet, mert így, ránézésre, az ellenzékből hiányzik a mérsékelt, felelős polgári közép, amelyik fékezhetné a szélsőbalt és a szélsőjobbot.
Sokáig nem tudtam elfogadni azt az eredeti kontextus nélkül közhellyé süllyesztett bibói szentenciát, hogy „demokratának lenni mindenekelőtt annyit tesz, mint nem félni”. A demokratának igenis sok mindentől ajánlatos félnie, saját érdekében is, közérdekből is. De a mostani eseményekből hajlamos vagyok levonni azt a tanulságot, hogy „demokratának lenni többek között annyit tesz, mint nem félni az igazmondástól”. Már középtávon hasznos taktika lehet ez, míg a hazugsághoz csatlakozni: biztos vereség.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
