Hitványsági program

Cáfolat egyelőre nem érkezett. Hátborzongató a Qubit.-on olvasható szöveg, nemcsak azért, mert kiderül belőle, ennyit tud vagy nem tud a a híres tudós és fontos tudományos tisztségviselő (a Kísérleti Orvostudományi Intézet igazgatója) a magyar tudományos élet valóságáról, hanem mert olyan politikai képlet rajzolódik ki belőle, amit utoljára a Rákosi-korszakban tartottak – az irányítói, nem az áldozatai – normálisnak vagy üdvösnek.

Azt írja Freund Orbánnak: „a kormányt folyamatosan kritizáló, gyengén teljesítő társadalomtudományi kutatócsoportok, intézetek munkatársai – akiktől szerettünk volna megszabadulni – itt fognak maradni a nyakunkon, külföldön a kutyának sem kellenek, ha intézetük megszűnik, egyetemi állásaikon akkor is túl fognak élni, és onnan tovább mételyezik a közéletet és a fiatalságot.”

Először is kereken le van írva, miszerint az intézményhálózat „átalakítás” mögött az a szándék dolgozott, hogy megszabaduljanak a kormányt kritizáló társadalomtudósoktól. Legalábbis így tudta decemberben Freund akadémikus, a miniszterelnök bizalmasa. Különben: kik szerettek volna megszabadulni a kritikus kutatócsoportoktól? Kit takar a többes szám első személy? És kitől kapják a felhatalmazást, hogy megszabaduljanak attól, akitől akarnak? Keresem az erre vonatkozó passzust az Alaptörvényben, ami állítólag túllépett a népköztársasági alkotmányon.

Az átalakítás tartalma az volt, hogy az Akadémia költségvetésének felét, ami a teljes kutatóhálózati támogatásnak felelt meg, a költségvetési törvény az új Innovációs és Technológiai Minisztérium alá rendelte. Volt mindenféle rizsa hatékonyságról meg impaktfaktorról, meg teljesítmény-átvilágításról, ami Palkovics minisztert csak addig érdekelte, amíg nem látta az eredményt, de egyre nyilvánvalóbb lett, hogy ez csak ürügy. Pontosabban: a kapcsolat fordított.

Nem azért kellett létrehozni a minisztériumot, hogy az akadémiai kutatóhálózat problémáit megoldják. Hanem az akadémiai kutatóhálózatnak az a feladata, hogy megoldja a minisztérium problémáját, mely utóbbit éppen azért hozták létre, hogy az innovációt és technológiai fejlesztést szolgáló uniós pénzek ne csak úgy szétszóródjanak mindenféle kutatók kezén meg a piaci szférában, hanem maradjanak koncentráltan a kormány közelében – nevezhetjük a maffiaállam vezetőségének is. Ebből a szemszögből az a probléma, ha a pénz szétszóródik a Budavárból nem ellenőrzött gazdasági és szellemi vadonban.

A kiváló, ámde Magyarország valóságos politikai és gazdasági viszonyaiban járatlan, viszont feltétlen Orbán-hívő természettudósnak a dolog ezen aspektusáról nem lehetett fogalma. Annál könnyebben fogadta el az átalakítás másik – nyilvánosan eddig ki nem mondott – a indokát, amit az átalakítás elszenvedői, talán éppen egyszerűségénél fogva, nem vettek tudomásul a súlyának megfelelően. Éspedig azt, hogy a kormánynak nincs szüksége kritikusokra. Egyfelől mert nem hozzák az uniós pénzt a vezetőségnek, hanem viszik, másfelől mert minek tűrnék el őket egyáltalán.

Minél felkészültebbek a kritikusok, annál kevésbé van a kormánynak szüksége rájuk. NER-szemszögből kényelmes elhinni azt a mesét, hogy a társadalomtudósok azért bírálják a kormányt, mert nem szeretik; és azért nem szeretik, mert mindenféle flancos és francos külföldi elméletek megzavarták a fejüket. A valóságban az esetek nagy részében ugyanúgy adatokkal és számokkal dolgoznak, mint a kutatóorvosok, és nem passzióból mondanak rosszakat a kormányról, hanem mert az adatok és számok azt mutatják, hogy a kormány rosszul kormányoz.

Freund akadémikus úr nem feltétlenül tudja, mivel foglalkoznak és hogyan dolgoznak a társadalomtudósok – szerkesztői tapasztalatom, hogy kiváló szakértők nemhogy más tudományágakhoz, hanem ugyanannak a tudományágnak egy másik részdiszciplínájához is elképesztő módon képesek nem-érteni – és roppant könnyen bebeszélheti magának, hogy sunyi kis léhűtőkről van szó. „A kutyának sem kellenek” külföldön, szerinte – pedig dehogynem. Pálinkás József akadémiai elnök 2009-ben, még a Gyurcsány-kormány alatt tudományágtól függetlenül hirdette meg a Lendület programot, hogy hazahívja és itthon tartsa a fiatal kutatókat.

Freund akadémikus úrnak erről nincs feltétlenül tudomása. Talán attól rettent meg, hogy a saját, magasabb rendűnek tartott intézetéből, a Kísérleti Orvostudományi Kutatóintézetből is elkívánkoztak a fiatal és középkorú kutatók – a kutatási szabadság kilátásba helyezett hiánya az élettudományokban is taszítóerő, váltásra ösztönöz.

Mit csinál erre a politika és gazdaság valóságában járatlan, ámde hívő alkatú magyar csúcsértelmiségi? Arcát megmentendő kilép a Professzorok Batthyány Köre nevű, végképp röhejessé s fölöslegessé vált Fidesz-segédcsapatból, és a jó királyhoz fordul: Palkovics rosszul hajtja végre a jogos ítéletet, hiszen nemcsak a humán léhűtők, hanem a becsületes természettudósok is menni akarnak.

Nem baj, ha ő lesz az Akadémia elnöke, minden jóra fordul.

Még nem vagyunk a mélyponton. Még vannak az erkölcsnek és a köz ügyeiről való tudásnak olyan maradványai, amiket a NER legmagasabb rangú szolgáinak – illetve az e posztra törekvőknek – mostantól le kell vetkőzniük.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.