Hogy ki a szellemi terrorista?

Vannak a magyar nyilvánosságban olyan egyének, akik rendszeresen bicskanyitogató dolgokat mondanak, de komoly ember nem foglalkozik velük, még egy nyamvadt Facebook-posztban sem, ha nem muszáj. Részben azért, mert pontosan ezért csinálják: a kutyát sem érdekelné, amit összehordanak, ha a másik oldalon nem háborodnának föl rajta sokan.

Hogy ki a szellemi terrorista?
Fotó: MTI

Részben pedig azért, mert attól még, hogy mondják, nem történik semmi. Senkit nem győznek meg a másik oldalról, viszont a saját oldalukon sem növelik a meglévő gyűlöletmennyiséget, hiszen csak a híveik számára evidens dolgokat ismétlik meg kellően gusztustalan – tehát népszerű – formában. Gyakorlati, hogy azt ne mondjam, adminisztratív következménye meg végképp nincs – általában. Ez már nem totális diktatúra, ahol egy politikusi megjegyzés vagy hírlapi kritika sorsokat tört ketté. Finomultak a módszerek.

Ilyen egyén Kövér László, az Országgyűlés elnöke. Hivatali minőségében tényleges hatalma van, és nagyon ki tud szúrni azokkal, akiket az ellenségeinek tart, de a hivatalon kívüli véleményeivel, bármennyire szélsőségesek, mindmáig nem rontott az eleve pocsék közéleti atmoszférán, és nem volt gyakorlati következményük. (Legföljebb magának és a nagy barátjának ártott, amikor a Nyírő-ügyben tett gesztusa miatt Reuven Rivlin – ma már izraeli köztársasági elnök – nem engedte be a Knesszetbe. Azóta szent a béke Rivlin akkori pártja, a Likud és a Fidesz között, de ez sok munkába került.)

Most mégis muszáj Kövérről írni. Körültekintőbben fogalmazva: érdemes. Egyrészt azért, mert nem biztos, hogy a gyűlölködő ostobaságainak ezúttal nem lesz politikai következményük. Másrészt mert túl azon, hogy kimutatjuk az állításai minősíthetetlen voltát, a puszta elhangzásuknak fontosabb, a mostani rendszer lényegére világító tanulságai vannak.

A házelnök felavatta – Nagy Imre elszállított emlékműve helyén – a Nemzeti vértanúk („az 1918-19-es mártírok”) emlékművét, amit eredetileg 1934-ben Horthy Miklós szavára avattak fel. Kövér tehát egyszerre alakította Horthynak és a keresztény-nemzeti kurzus – tehetségtelenségéért sokat gúnyolt, mára elfeledett – írónagyságának, az akkor beszédet mondó Pekár Gyulának a szerepét.

A szobrot inkább nem értékelem, a rekonstruálása s a hídon megálló Nagy Imre helyébe állítása jól érzékelteti, hogyan igyekszik a NER konzervatív előtörténetet kreálni magának, amibe nem illenek bele a legitimációhoz sokáig fölhasznált 1956 baloldali vonásai. A NER számára 56 úgy használható, ha politikai ösztönlények nacionalista és antikommunista lázadásává redukálják, ez a hatvanadik évfordulón megtörtént, de azzal megszűnt a politikai funkciója (ma már az oroszellenesség is kínos), Nagy Imrének meg végképp nem volt helye a kultuszban.

Kövér 2019-es beszédét nem linkelem be, aki nagyon akarja, megtalálja. Főleg az keltett felzúdulást, hogy mai politikai ellenfeleit a Lenin-fiúk utódainak nevezte. Én inkább három kultúrtörténeti érdekességű részletről beszélnék. Van más is, ennyi nekem itt elegendő.

1. Példának arra, hogy az 1848-49-es szabadságharc vérbefojtása után nemzetünk „nemcsak fizikai és politikai önvédelmi képességét veszítette el, hanem a szellemit is”, felhozza Budenz József történetét, aki 1858-ban érkezett Magyarországra, ekkor még nem tudott magyarul, de három év múlva már a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja lett, és aztán a magyar nyelv finnugor eredetéről szóló dogma megalapozója.

Kövér itt azt az internetes összeesküvés-elmélet mondja újra, hogy „a finnugor dogmát” a Habsburgok erőltették az eltiport magyarokra a Bach-korszakban. A valóságban – a korai sejtések után – Reguly Antal már az 1840-es években expedícióra ment a volgai (finn) és szibériai ugor nyelvrokonok közé, ráadásul az Akadémia – mégoly szerény – támogatásával. Budenz eredetileg a török nyelvrokonságot feltételezte, és nyelvészeti vizsgálódásai győzték meg arról, hogy a magyar egy másik nyelvcsaládba tartozik.

Arról nem beszélve, hogy a finnugor (uráli) rokonság tétele az ugor-török háború lezárultával, 19. század végétől s főként a Kövér és társai által oly nagyra becsült Horthy-korszak során vált uralkodóvá a magyar nyelvtudományban roppant tekintélyű tudósok, mint Gombocz Zoltán, Pais Dezső vagy Bárczi Géza munkásságának eredményeként. Se Habsburgok, se oroszok nem voltak a közelben.

2. Ez egyszerűbb történet. Kövér idézi a „Dögölj meg apám!” és hasonló sorokat tartalmazó verset azzal, hogy 1919-es terrorista szerzőjük 1953-ban belügyminiszter lett. A verset legkésőbb 1918-ban írta Révai József még mint ifjú avantgárd költő, aki fontos sztálinista politikus lett, de sohasem volt belügyminiszter, sőt 1953-ban éppenséggel háttérbe szorult. Kövér összekeveri Gerő Ernővel, hogy milyen alapon, azt gondolja végig az, akinek kedve van hozzá.

3. Ez a legszebb. Szellemi terroristának nevezi „a korabeli magyar irodalmi életre évtizedekig nagy befolyást gyakorló, 1908-ban induló folyóirat” főszerkesztőjét, akinek „jelszava” szerinte ez volt: „a múlttal szemben egyedüli kötelezettségünk az, hogy lerázzuk magunkról”.

Ignotus Hugóról van szó, a Nyugat főszerkesztőjéről, a mondat nem jelszó, hanem egy aforizma (Kövér talán ismeri a fogalmat), és pontosan így hangzott: „A múlttal szemben csak egy kötelességünk van: lerázni magunkról.” Elég nagy vitát kavart a kortársak és barátok körében, de Ignotustól mi sem állt távolabb, mint a terrorizmus. Ferenc József nagy híve volt, ifjabb Andrássy Gyula miniszterelnök környezetében politizált, óliberálisnak merném mondani, de bevallom, publicisztikai munkásságából főleg csak a Nyugat beköszöntő számába írt Kelet népét ismerem, így ér véget: „A Csaba útja az égen írt utat honfoglaló kelet népének. S így van megírva, hogy égen és földön, tudásban, szépségben és munkában mindenütt honfoglaló legyen kelet népe.”

A dolog mulatságos volna, ha manapság nem kapna kultúrpolitikai szerepet az a Takaró Mihály, aki a Nyugatot „kis példányszámú zsidó lapocskának” nevezte.

Nem az az érdekes, hogy Kövér ezeket (is) rosszul tudja. Teljesen normális, hogy harmincegynéhány évvel ezelőtti jogi végzettségével fogalma sincs, ki volt Ignotus, vagy nem ismeri a magyar nyelvtudomány történetét. Vagy hogy nem olvasta a fiatal Lukács György tanulmányait (nehéz olvasmányok), és összesen annyit tud róla, amennyi a netes alvilágban kering. Sőt még az sem lenne bűn, ha nem olvasott volna semmit a Nyugat klasszikus szerzőitől, és irodalmi műveltsége sem terjedne túl az internetes vándorfolklóron.

Sajnálatos, de természetes.

A baj az, hogy a kilencvenes évek óta nincs kontrollja. Senki sem mondta meg neki, hogy mi az, amit nem tud, és azt hiszi, mindent jobban tud. Azt hiszi, ami neki van – a hatalom –, az egyenértékű a kultúrával. Nem a tudás hatalom, hanem a hatalom: tudás. Ebben a hiszemben ítélkezik élők és holtak fölött. És ezzel nincs egyedül.

Nem gondolom, hogy a magyar kultúrát végveszély fenyegetné, de azt igen, hogy nem jó az a politikai rendszer, amelyik lehetővé teszi a tudáshiány uralmát a tudás fölött, az összeesküvés-elméletek fölényét az ismeretszerzéssel és a kreativitással szemben. Ilyen először és utoljára akkor volt, amikor Révai József osztotta az észt mint kultúrcézár. Bár ő akármilyen szörnyeteg volt, magasabb szellemi színvonalon állt, mint... Talán csak nem jön vissza.
 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.