Hogy nem sül le a pofátokról a bőr, bunkók!

Ennyi, ez az egyetlen mondat untig elég 2015 közép-európai krónikájába. Mérget vehetsz arra is, hogy ugyanezt tolják majd orrba-szájba a hatalomért fenekedő „politikusok” 2016-ban.

Ez a tény viszont egyáltalán nem elsősorban a hatalomban sütkérező gazembereket minősíti, hanem csakis a címzetteket. A lélekben szegényeket (értsd: bunkókat), konkrétan. Előbbiek ugyanis, lévén gazemberek, nyilván oltári bunkónak éreznék magukat, ha nem a bunkók bunkóságából „privatizálnának” maguknak csicsás katedrálist.

Ezért kell hát állandó rettegésben tartaniuk a bunkókat.

Az aktuális mumusokat pedig most ki sem kell találniuk. Amúgy is házhoz jönnek azok. Illetve a bevándorlók menekültek képében a ház körül matatnak. Hónapok óta, ugye. Azt meg a bunkó már le sem szarja, hogy számára legfeljebb virtuálisan léteznek a világhálón, meg a tévében vannak benne… Merthogy hús-vér menekültet aligha láthatott errefelé a bunkók többsége. Ugyanis azok sem akkora hülyék ám, hogy Európa szemétdombját ostromolják – honfoglalási célból! Ugyan már! Azt a szemétdombot, ahonnét maguk az életrevaló és a bunkóktól, bunkóságtól viszolygó őslakosok is menekülnek inkább? A rothadó libsi Nyugatra…?!

„Reszkessetek csak bunkók, hogy megvédhessünk benneteket!” – tolakszik hát éjjel-nappal az olcsó, ám a bunkóság természetrajzából következően annál hatékonyabb lózung.

Hogy lerakódjon a lelkekre, „mint a guanó, keményen, vastagon“. Méghozzá, minő paradoxon, annak az Istennek a nevében (is), akinek állítólagos fia, Jézus, a keresztény tanítás szerint hegyi beszédében ígért boldogságot:

a szelídeknek, az irgalmasoknak, a tiszta szívűeknek, a békességben élőknek, az igazságért üldözést szenvedetteknek. De mindenekelőtt a lélekben szegényeknek…

„Hogy nem sül le a pofátokról a bőr, bunkók!” – kívánkozna most ide poénként a szentencia. Ha az egy másik prófétát idézve, nem lenne pusztába kiáltott szó. Haszontalan rizsa…

Hogyan lehetne hát boldogabb ez az új év, ami most múlt el – pontosan…?