Horvát példázat

Van azonban egy szomszédos, balkáninak számító nemzet, amely tavalyig nem jelentett fenyegetést Magyarország rangsorbeli helyére sem rövid, sem középtávon. Ezt az magyarázza, hogy Horvátország sokban hasonlít hozzánk. Az északi szomszédhoz: gazdasága csigalassúsággal nő az uniós csatlakozás óta, nem függetlenül attól, hogy a politikában hagyományosan két államimádó és újraelosztás-hívő tömb viaskodott egymással, egy hagyományosan etnikai nacionalista, amelyik kereszténydemokratának mondja magát, és vezető pártja, a HDZ – Horvát Demokratikus Közösség – tagja is az Európai Néppártnak; meg egy nem (annyira) etnonacionalista, mely szociáldemokratának vallja magát, és a Szocialisták és Demokraták Haladó szövetségéhez tartozik.

Az államfüggésre jellemző például, hogy az adószint a posztkommunista térségben Magyarország után náluk a legmagasabb, ez letagadhatatlan kapcsolatban van a gazdasági fejlődés lassúságával és a korrupció mértékével, de mindig meg lehet magyarázni a „nemzeti érdekkel”, ami viszont az etnonacionalizmus kivételes erejét bizonyítja. Utóbbit magyarázza és a magyarországinál érthetőbbé teszi, hogy Horvátország nem is olyan régen háborúban védte határait és a külhoni nemzettársakat.

Mindegy, Horvátország ugyanúgy a Nyugattal és szomszédaival szembeni sérelmi nacionalizmus meg a polgárait függésben tartó szocializmus kettős csapdájában rekedt, mint Magyarország – és ezzel a Balkánt történetileg oly fontosnak tartó keleti hatalom „aktív intézkedéseinek” könnyű prédája lehetett, persze a montenegróinál finomabb változatban, legalábbis egy időre.

A Foreign Affairs külpolitikai szakfolyóirat cikke szerint azonban ebből a csapdából van szabadulás. Egy éve, fél éve a zöm és a legtöbb külföldi megfigyelő is azt hitte, hogy lehetetlen. Mostanra sem dőlt el játszma, de bebizonyosodott: a lehetőség megvan. Ha én magyar ellenzéki párt volnék, tanulmányoznám a különbségeket, és nem a mielőbbi győzelmen, hanem a feltételek megváltoztatásán dolgoznék, még ha nem hoz is feltétlenül sok szavazatot. Elsőre.

Horvátországban 2015 óta a HDZ újabb generációjához tartozó Kolinda Grabar-Kitarović a közvetlenül megválasztott elnök, aki nem egyszerűen „euroatlanti elkötelezettségű”, hanem a NATO főtitkárhelyettese is volt. 2015 őszén parlamenti választásokat tartottak, ahol a HDZ hajszállal győzött, de csak az állami kiadások csökkentését hirdető, centrista Most (Híd) párttal koalícióban tudott kormányt alakítani hosszas vergődés után, 2016 januárjában. Júniusra egy bizalmatlansági indítvány után ez a kormány is megbukott.

Előrehozott választást tartottak, ahol megint a HDZ győzött, de ezúttal az elnök asszony a szintén új generációs, szintén diplomata Andrej Plenkovićot nevezte ki miniszterelnöknek. Plenković – ismét a Mosttal koalícióban – a gazdaság rendbetételére koncentrált, valamint saját pártjának ókonzervatív nacionalistáival dacolva, mint vérbeli diplomata, a külpolitikai, közelebbről a balkáni enyhülésen dolgozott. Rendezte a kapcsolatot Szerbiával – lemondott arról, hogy blokkolja a harcias szomszéd uniós csatlakozását, és a boszniai horvátok ügyében a be nem avatkozás mellett döntött.

A kétsebességes Unió német–francia tervére nem hisztérikusan válaszolt, mint a lengyel és a magyar kormány, hanem éppen a szorosabb európai egységet szorgalmazta. A Foreign Affairs cikkírója, Dagmar Skrpec megjegyzi, hogy a kétsebességes tervre részben az EU gazdasági válsága, részben a lengyel és a magyar migrációs politika adott okot.

Azt pedig én jegyzem meg, hogy a két országnak tartósan káros „migrációs” politika lényegében a már befogadott menekültek áttelepítése elleni tiltakozásból áll, valamiféle feltételezett etnikai-kulturális fertőzéstől tartva, tehát tisztán ideológiai alapon. Ez ellentétes azzal, amit demokratikus országokban hasznosnak tartanak – a kormányok szempontjából. Nem szolgálja sem a polgárok jólétét, rontja az ország külső tekintélyét, tehát hosszú távon a gazdasági esélyeit és vezetőinek érdekérvényesítő képességét. Ráadásul ismerjük a Fidesz végletes pragmatikusságát, az ideológiát csak ködfejlesztésre használta mindig is. Akkor mi a célja annak, aki ezt a politikát kitalálja? Csak kérdezem, gondolkozzunk rajt.

Folytatva: egy korrupciós botrány miatt a Most kivált a koalícióból, és idén áprilisban Plenković átalakította kormányát, az addig ellenzéki és ugyancsak centrista-liberális Horvát Néppártból vett be minisztereket. A gazdaság tempósan növekszik, Horvátország nemzetközi tekintélye talán még sohasem volt ilyen osztatlan.

A Plenković-kormánynak kulcsszerepe van abban, hogy az ingatag Balkánon stabilizálódik a helyzet. Ez az erősödés meg az Unió-pártiság növeli a Kremllel szembeni védettséget. 2017 elején Horvátország, Albánia és Montenegró elindította a „háromoldalú adriai kezdeményezést”, márciusban, Washingtonban a három külügyminiszter bejelentette, hogy prioritásaik az orosz beavatkozás elleni küzdelem, a térség biztonságának erősítése, Albánia és Montenegró uniós tagsága.

A horvát külügyminiszter, Davor Ivo Stier egészen pontosan úgy fogalmazott, hogy az EU és az Egyesült Államok légüres teret kreált a Balkánon, ebbe hatoltak be az oroszok, ennek betöltésére a legjobb eszköz az uniós bővítési folyamat, és ha ezt „felvizezik”, akkor „mások” fogják kihasználni a helyzetet. A „másokon” nemcsak Oroszországot értette, hanem Törökországot, Kínát és az Öböl-államokat is.

Plenković helyzete nem szilárd, sok minden múlik a HDZ idén megtartandó belső választásain. De megmutatta, hogy a magyarhoz erősen hasonlító politikai csapdahelyzetből van kiút. Becsülöm annyira az olvasót, hogy „frontális” prédikáció és szájbarágás helyett bízzak abban: ő is látja, miben különböznek a feltételek a magyarországiaktól. De azért összefoglaló segítségnek álljon itt a Foreign Affairs-cikk vége:

„Eltérően balkáni szomszédaitól, ahol a politikai hatalom jellemzően egyetlen ember kezében van, Horvátországban ma a hatalom megoszlik Plenković, a konzervatív HDZ-tagok, az elnök és a parlamenti ellenzék között. Paradox módon a káosznak, ami új politikusok kiemelkedéséhez vezetett, jobb hatalommegosztás az eredménye. Ez pedig mérsékeltebb politikát produkált, és csökkentette az ország orosz befolyásnak való kitettségét. Horvátország azt bizonyítja a Nyugat számára a balkáni stabilitás legjobb garanciája nem egyes politikusok, hanem egészséges politikai rendszerek támogatása.”

Nem csak a balkáni stabilitást garantálná ez a legjobban.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.