A hosszú élet titka a szerelem – ezt vallja Rudi bácsi, Nádszeg legidősebb lakója

100 év nagyon hosszú idő. Vissza tud még emlékezni a gyermekkorára?

Szeptember 5-én születtem. Nyolcan voltunk testvérek, így tízen laktunk itt a szülői házban, Külsőtájon. Akkor még csak egy szobánk volt, először 1954-ben bővítettük a házat, másodszor pedig 1960-ban. Apám úgy építkezett, ahogy lehetősége volt rá. Körülbelül úgy az 1920-as évektől kezdődően vannak emlékeim. Nagy szegénység volt akkor, mi magunk is szegényesen éltünk. Apám egy fillér családi pótlékot sem kapott. Koldulnunk kellett. 8-9 évesen pedig már dolgoztunk. Akkor bizony olyan világ volt, hogy muszáj volt a gyerekeket is befogni.

Mit dolgozhatott egy nyolcéves gyermek?

Körülbelül tavasztól őszig volt munka, amit rendre a gyerekekkel végeztettek el. Áprilisban kezdődött a „szezon” a gyomlálással. Utána mentünk a kukoricaföldekre fattyazni, illetve velünk szedették össze a krumplit. Azért alkalmaztak ezekre a munkákra gyerekeket, mert nekik kevesebbet kellett fizetni: 4 – 5 koronát, míg a felnőtteknek 7 – 8-at.

Mikor járt iskolába ennyi munka mellett?

Iskolába csak télen jártam, amikor nem volt munka.

Milyenek voltak akkoriban a tanítók?

Több tanítómra is emlékszem. Ott volt például az Irén kisasszony. Harmadikos koromban ő tanította a hittant. Mindig figyelt bennünket a tízórai szünetben. Kifigyelte, hogy kinek nem volt tízóraija. Négy ilyen diák volt az osztályunkban, én is közéjük tartoztam. Nem volt mit vinnem, ezért sosem volt tízóraim.

Irén kisasszony megkérdezte tőlünk, hogy miért nem eszünk, mondtuk, hogy nincsen mit. Ezután azt kérdezte, otthon ettünk-e? De sajnos otthon sem ettünk, mert egyszerűen nem volt mit.

Ezután kiválogatta a jobbmódú diákokat, s azt mondta nekik, hogy egy karé kenyér helyett kettőt hozzanak az iskolába. Azt a plusz egyet aztán mindig nekünk adta. Hát, ilyen is volt. Akkor így segítettek nekünk.

Rudi bácsi átélte a háborút is. Milyen volt a front?

1942 októberében vonultam be katonának Somorjára és három év múlva szereltem le. Voltam Homelban (Fehéroroszország), Csernobilban (Ukrajna) és Rogacsevben (Fehéroroszország). A frontot nem kívánom senkinek! Nekem egyszer nagy szerencsém volt. Erről a történetről még mindig sokszor álmodom. Egy somorjai katonának kisbabája született, így hazamehetett látogatóba. Miután visszajött, egy komáromi katonának hozott üzenetet és csomagot. Hogy ezt át tudja adni, szolgálatot cserélt velem.

Abból a szolgálatból, amibe helyettem ment, már nem tért haza. Ha nem cserélek vele, ma nem én ülnék itt. Ez nagyon megviselt.

Sokszor volt olyan is, hogy a bajtársaink holttestét kellett kocsira raknunk. Rettenetes volt, hogy nem egyszer a segítségért könyörgő sérült katona a szemem láttára halt meg. Az oroszok például olyan tankkal támadtak, hogy azokat nem lehetett kilőni. Emlékszem, volt egy határi út és ott erdő erdőt ért. Sok ezer katona föntről lőtt és nehéz volt őket lelőni, de mi potyogtunk, mint az alma a fáról. Nem egyszer tartottak a fejemhez fegyvert, ami szintén nem túl jó emlék.

Voltak a fronton orvosok is?

Volt orvos, de oda nehezen lehetett eljutni. A fronton egyszer voltam orvosnál. Fiatal orvos volt.

Akiket lelőttek, meztelenül hagyták, mert kellet a ruha a többi katonának.

Hogy jutott haza szabadságra?

Személyvonattal szállítottak bennünket haza. A Kárpátoknál le kellett adnunk a kofferünket, hogy átvizsgálják, aztán visszaadták.

Teljesen le kellett vetkőznünk, majd elküldtek bennünket zuhanyozni. A ruháinkat lefertőtlenítették, mivel tetvesek voltunk.

Magyarországig ment akkor a vonat. El kellett szállítanom egy csomagot Dunaszerdahelyre. A csomag hozzájárult ahhoz, hogy hazajussak, mert az ottani százados azt akarta, hogy a csomag minél hamarabb Dunaszerdahelyre kerüljön. Így aztán eljöttem Nádszegre és innen vittem vissza gyalog Szerdahelyre a rám bízott csomagot.

Mikor került haza végleg a frontról?

Januárban Somorjáról elindultam haza. Az egyik autó Bacsfáig ment el. Bacsfán kiszálltam egy ház előtt, ott álldogáltam, amikor behívott a gazda melegedni. Megvette tőlem a pokrócomat 200 pengőért. Kiálltam megint az útra, elvittek Bősre. Bősről elindultam gyalog, hogy ott megint leállítok valakit. Jött egy autó, leállítottam, mondom Szerdahelyre megyek. Beültem a két katonatiszt mellé az autóba és elvittek egész Albárig. Albáron leállítottam egy német katonát. Nádszegen a Kis-Duna felett fahidat építettek, mert számoltak a visszavonulással. Addig csak a komp működött. Németek csinálták a hidat, hogy ha visszavonulás van, tudjanak menekülni. Itthon voltam egy jó darabig. Aztán elmentem Szerdahelyre jelentkezni, hogy nincs alakulatom, itt kicsit lódítottam. Nyílt parancsot kaptam, hogy menjek Gútára. Ott megismertem egy Bugár nevezetű személyt, akivel együtt elindultunk Izsapra.

Mit jelentett a nyílt parancs?

Azt, akinek nem volt nyílt parancsa, azt a nyilasok bármikor, bárhol lelőhették, mivel nem volt mivel igazolnia magát, így katonaszökevénynek számított.

Izsapról aztán visszaküldtek Szerdahelyre, de az olyan koszos hely volt, hogy onnét elakartam volna menni, de nem sikerült, ott kellet maradnom. Végül megpróbálkoztam a szökéssel, ami sikerült is.

Ki várta otthon?

A szeretőm meg a lányom, aki akkor már egyéves volt. 1945 augusztusában nősültem, két évet voltunk együtt, azután szegény meghalt tüdőbajban. A fiunk, Jancsi már a visszatérésem után, 1946-ban született meg.

Hogyan emlékszik a kitelepítésre?

1947 februárjában jött a kitelepítés Csehországba. Kislányunk, Manci itt maradt a szülőkkel, mivel Jani már elmúlt egy éves, menni kellett, mentesítve azok voltak, akiknek egy évnél fiatalabb gyerekük volt. Nagy hó volt mikor Galántára vittek bennünket, onnan hideg vagonokban mentünk. Mi Žatecba kerültünk. A feleségem biztos megfázott az úton. Kórházba került, a tüdőjén találtak valamit. Áprilisban, húsvétkor kiengedték a kórházból. Ez jó alkalom volt arra, hogy hazaszökjünk. A nehézségek tovább folytatódtak. Mivel hazaszöktünk, itthon nem kaptunk a jegyrendszerben élelmiszerjegyeket. Nehezebb volt a munkakeresés is emiatt.

Azután hogyan ment az élet Nádszegen?

Valamikor a tehetősebb gazdák vezették a falut és volt egy gazdaközösség. Akkoriban is volt nekik is ellenfelük – mindig volt ellenfél és lesz is mindig. A demokrácia nem létezik ellenfél nélkül, ha nincs az már nem is demokrácia. ’45-ben még a háború folyt. Aztán alakult a kommunista párt és valahogyan én is odakerültem. Lehettünk 8-an 9-en, akik beálltak. Aztán jöttek a partizánok. Ez a kommunista párt utána megszűnt. Mert a kommunista pártban magyar ember nem lehetett. Később a másik kommunista párta léptem be 1958-ban. Egy vasárnap eljöttek hozzám és megegyeztünk, hogy belépek. Akkor volt a 12. kongresszus és a pártot tovább kellett erősíteni.

Sikerült munkát találnia?

Felsőszeli és Taksony között van egy major. Én ott dolgoztam. 1949-től ott voltam csoportvezető. 27 éven át ezt csináltam.

70 éves koráig dolgozott. Hol volt legutoljára?

Az utolsó 12 évet Bősön dolgoztam le. Szezonmunkásnak érkeztem oda, de jól kijöttem az ügyintézővel, így végül technikusként folytattam. Abban az időben 4000 koronát kerestem, akkor az nagyon jónak számított.

Hogyan telnek a nyugdíjas évei?

Ahogy mondtam, 70 éves koromig aktívan dolgoztam, utána meg még többet. Itt a kertem, amiben még ma is mindent magam végzek el, amit csak tudok. Tehát még ma sem unatkozom. Egyedül élek, de a családom mindig meglátogat, a menyem főz és hoznak nekem is ebédet. Vannak unokáim, dédunokáim, nincs is időm unatkozni.

Mennyiben más ez a világ, mint a ’60-as ’70-es évek voltak?

Úgy gondolom, hogy a múlt azért jobb volt. Másak voltak az emberek, ezáltal másabb volt a világ. Volt munka és azért, aki akart, az meg is élt a munkájából. Az akkori és a mostani emberek közt is nagyon nagy különbség van. Ma a szomszédok már tényleg csak egyszerűen szomszédok. Azelőtt összejártunk, együtt mentünk el ide-oda, sokat beszélgettünk. Ez ma nagyon hiányzik, pedig biztosan lenne rá mód, no és szükség is. Az irigység és a kapzsiság nagyon elrontotta az embereket. Inkább eltávolodunk egymástól.

Mi ennek a hosszú életnek a titka? Van erre valamiféle titkos receptje?

Szerelmesnek kell lenni, ennyi az egész!

Én most is az vagyok. Igaz, nincs mellettem már senki, de idegondolom. Jaj, és el ne felejtsem, én hiszek az őrangyalokban. Hiszem, hogy nekem is vannak őrangyalaim. Ötven biztosan. Visszaemlékszem a frontra, hogy milyen veszélyes helyzetekben voltam, biztosan meghaltam volna, ha ők nincsenek.