A hülyére vétel mint államszervezési alapelv
Július 1-jén tovább szigorodtak az adózást szabályozó törvények Magyarországon. A leírható költségről szóló számlán például rajt kell lennie a vevő adószámának. Az öncélú gyötrésen kívül és lassításon kívül nehéz olyan okot elképzelni, ami megindokolná, hogy a cég azonosítására teljesen alkalmas neven és székhelycímen kívül miért kell egy tizenegy jegyű számot is ráírni, ami az adóhivatal gépein úgyis hozzá van rendelve az említett két adathoz.
Netán, esetleg a Magyar Nemzeti Állam tud valamilyen elterjedt bűnözési formáról, aminek keretében kis- és középvállalkozások rendszeresen visszaélnek mások taxiszámláival és ajánlott levelek díjaival; mostanáig hallgatott róla, ám elérkezettnek látta az időt, hogy lecsapjon? De ha a kifehérítés volt a cél, akkor a kata szigorításával mért dolgoztak ennek ellene? Inkább nem untatom az olvasót a részletekkel.
Gyötrés, ennyi. Munkahipotézisnek elég.
A szándék világos, és nem hiszem, hogy a Magyar Nemzeti Állam tagadná, ha megkérdeznék; illetve nem tartaná teljesen jogosnak. A vállalkozót és tágabban az adózó állampolgárt minél jobban átláthatóvá és ellenőrizhetővé kell tenni az adóztató állam számára.
A baj az – Magyarország szempontjából –, hogy fordítva nincs így: az adózó állampolgárok, úgy is mint választók, nem akarják az államot minél jobban átláthatóvá s így ellenőrizhetővé tenni a maguk számára.
Nem is csak arról van szó, hogy a magyar politikai közösség ingerküszöbe világrekord magasságú. Észlelni észlelik a – mondjuk úgy finoman – kihágásokat, de már mindenki megszokta , hogy semmiféle politikai következményük nincs, senki sem bukik bele semmibe – főleg nem politikailag –, kivéve, ha nem túl magas rangú és már a gazdáinak is kínos.
Ezért a magyar ellenzéki hírolvasó igyekszik takarékoskodni az energiájával, első menetben nem megérteni, mi a botrány, én utána minél gyorsabban elfelejteni, hogy aztán önfeledten felháborodhasson a következő felháborodnivalón. A rendszer működési elvei miatt pedig végképp nem dühöng senki, pedig politikai cél lehetne.
Itt van előttem két számla. Az egyiket úgy hivják, hogy „Villamos energia elszámoló számla” (a Magyar Nemzeti Állam óvakodik belebocsátkozni az összetett szavak helyesírásának bonyodalmaiba, a mozgószabály rettentő komplikált; inkább mindent külön ír, ő az állam, megteheti).
Szóval: az első oldalon feltüntetik, hogy mennyit kell fizetni és hányadikáig. Ez rendben. Alatta, sötétsárga alányomással kiemelve, három rohadt nagy szám: Mennyit kellett volna fizetni rezsicsökkentés nélkül (mintha érdekelnie kéne); mennyit takarítottam meg a kormány jóvoltából az „ebben az elszámolási időszakban” (mintha fontos volna); és mennyit takarítottam meg 2013. január 1-je óta összesen (pláne).
Amikor 2013 végén az egyik ilyen számlát megmutattam egy nemzetközi újságíró-konferencián a magyarországi állapotokról érdeklődő kollégáknak, nem hittek a szemüknek, befotózták, hogy otthon bizonyíthassák: van ilyen ország.
A második oldalon, sokkal kisebb karakterekkel, minden kiemelés nélkül rengeteg szám olvasható, csak az az egy hiányzik, hogy a villanyszámlából mennyi összesen a forgalmi adó: amit az adott határidőre befizetek, abból forintra mennyi megy az államnak.
Elég jó matekos vagyok, el tudom végezni a számtani alapműveletet. És becsületesen fel van tüntetve, hogy az ÁFA 27% (ez is rekord a fejlett világban).
De ha az állam szoros baráti ellenőrzése alatt álló közműcég képes teljesíteni a kormánynak azt a kérését, azaz utasítását, hogy tudassa a választópolgárnak, mennyiért legyen hálás az államnak – akkor ezt az apró udvariassági gesztust, hogy pontosan tudassa a polgárral, mennyit vesz el tőle az állam, mért nem képes megtenni.
Vajon.
A másik számla, mint egy hozzáértő barátom felvilágosított, valójában nyugta. Arról szól, hogy mit vettem egy szupermarketben. Itt már végképp nincs ÁFA-összeg, sőt még az adókulcs sem látható, csak kódok vannak, amik vagy erre vonatkoznak, vagy nem.
Mármost az a személyes benyomásom, hogy a kaja nagyon megdrágult tavalyhoz képest, csak ezt nem kötötték az orromra. Megnéztem a Központi Statisztikai Hivatal honlapján – és valóban, az élelmiszerárak 2019 és 2020 májusa között 8,4 százalékkal nőttek. Ezt például ellensúlyozza a tartós fogyasztási cikkek árának stabilitása, de minél szegényebb egy háztartás, viszonylag annál többet költ élelmiszerre.
Ha az ember meggondolja, hogy az állam egyre nehezíti az áfa összegének amúgy is nehézkes megismerését, és, mondjuk, a közműcégeknek előírja, hogy tudassák a fogyasztóval, az állam mennyit ad a maga feneketlen jóságában – nem tudok nem szándékosságot látni abban, hogy mennyire nem tesz semmit azért, hogy tudjam: mennyit vesz el.
Az a szegény fogyasztó/adóalany/választópolgár csak a végösszeget látja: mit tudom én, a hétvégi bevásárlás 10 840 forint – arról gondosan nem tájékoztatják, hogy ebből mennyi az adó. És kormány nem is várja el a kereskedőtől, hogy tudassa velem: a sör, a krumpli vagy a tisztasági betét árából mennyi megy a politikai elit és gazdasági szövetségesei gazdagítására, a világröhej magyarfoci finanszírozására vagy az állampolgárt fölöslegesen gyötrő bürokrácia fenntartására.
Az állampolgárt a fejlett világban példátlan mértékben hülyére veszik, és ez ellen nincs tiltakozás. Pedig nem lenne akadálya.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
