Huszárvágás

A miniszterelnöki sajtótájékoztató – ez is milyen: nem sajtóértekezlet, hanem a beavatott politikus tájékoztatja a tájékozatlan sajtót –, szóval az év első „kormányinfója”, melyet személyesen a miniszterelnök celebrált, leginkább azzal a kijelentéssel kavart vihart, hogy „az emberek igazságérzete sebet kapott”, mert a Kúria döntése nyomán „egy etnikailag meghatározó (?) népcsoport tagjai egy nagy jelentőségű összeget fognak kapni mindenfajta munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök egész nap”.

Huszárvágás
Fotó: MTI

Arról van szó, hogy Gyöngyöspata faluban az elkülönítve, gyengébb színvonalon oktatott roma gyerekeknek majdnem százmillió forint kártérítést ítélt meg a bíróság. A politikusi kommentárnak a gyakorlathoz fűződő viszonyára később visszatérek, alább egy másik részletről szeretnék beszélni.

Most, amikor egyre többen és egyre komolyabban gondolják, hogy az uniós támogatásokat valamiképpen az alapjogok érvényesülésétől kellene függővé tenni, a magyar miniszterelnök-pártelnök nem először fejti ki azt a gondolatot, hogy az a pénz eleve jár Magyarországnak, a liberális demokrácia állapotától függetlenül.

Az ugrópont az a kérdés volt, miért döntött „eléggé eltitkolva” úgy a kormány, hogy a miniszterelnök veje cégének a számláit végül is nem adják be az Európai Bizottságnak, hanem a magyar költségvetésből fizetik. Ebből a magyar adófizetőknek nem származott előnyük, Orbánnak viszont igen, éspedig politikai: már nyugodtan minősíthette fake newsnak, utólag, az ellenség ármányos hazugságának, hogy a tágabb család tagja uniós pénzből gazdagodott volna meg.

A válasz logikai (vagy a logikát megsebző) huszárvágás: „európai uniós pénz nincs is, az a mi pénzünk, az a magyarok pénze”, ugyanis az Unióból érkező pénzek szerinte nem tekinthetők támogatásnak. A Magyarországon  működő európai cégek „minden évben kivisznek egy nagyon jelentős összeget osztalékként, díjként és így tovább”.

Ez a pénz – így az érvelés – számunkra elveszik, és kétféleképpen lehet pótolni. Először: mi is támogatjuk a magyar vállalkozókat, hogy külföldön fektessenek be, és osztalékot meg díjat hazahozhassák. Csak sajnos „sokkal  kevesebbet tudunk hazahozni, mint amennyit innen elvisznek, és a kettő közötti különbséget egészíti ki az európai cégek vonatkozásában az uniós pénz”.

Követik? Azért nem kifogásolhatják – mondjuk – a német politikusok és újságírók, hogy a német adófizetők pénze a Családhoz kerül, mert mindegy, hogy ezt a német vagy a magyar adófizetők finanszírozzák.

Az uniós támogatást csak így hívják, valójában kárpótlás azért, hogy idejön a – mondjuk – német cég, befektet, termel és szolgáltat, adózik, munkát és fizetést ad tömérdek embernek, s ha rákényszerül, még a szakszervezettel is egyezkedik (a kormányzat jóvoltából ritkán kényszerül rá), ami viszont az adózott nyereségből marad, azt nem Magyarországon veri el, vagy nem magyar bankban tárolja. (Amúgy senki sem fizetett kártérítést azért, amit a  döntően német tulajdonú távközlési cég az egyik legnagyobb magyar hírportállal, az Origóval s így a magyar sajtószabadsággal művelt, de szavam se lehet, minden jogszerű volt, ez a világ rendje.)

Az Európai Bizottság – teszem hozzá értelmezőleg – nyilván valami telepatikus úton magáévá tette Orbán ezen koncepcióját, és úgy érzi, erkölcsi felelősséggel tartozik a tagországok magáncégeinek magyaridegen üzletpolitikájáért, ezért csorgat vissza valamit. Az érvelés hasonló fölkészültséggel és racionalitással folytatódik, de mellőzöm a továbbiakat.

Amit itt látunk, az egyfelől a marxi kizsákmányolás-elmélet folklorizált változata: van egy ellenséges erő, a tőkés, aki önkényesen elvisz egy csomó pénzt, ami különben „minket” illetne meg. (Ez egyébként „a modern világgazdaságban elkerülhetetlen”, jegyzi meg Orbán, jelezvén, hogy ő nem harcol a világ ellen, csak a jussunkat követeli.)

Másfelől ez „a magyarok pénze”, mert itt termelődik. Hogy az idegenek nélkül nem termelődne, azzal most nem törődünk. Magyar jó, nem magyar nem jó.

Ezzel érünk vissza a gyöngyöspatai diákok kártérítéséhez. A legnyomósabb közlés az, hogy „mindenfajta munkavégzés nélkül” jutnak pénzhez a nem magyar etnikai csoport tagjai. Miközben a többi ember „keccsöl”, és mindezért a Nyugat felelős, minthogy ránk akarja erőltetni a magyar igazságérzetnek ellentmondó liberalizmusát. Pénzt csak becsületes munkával lehet szerezni – sugallja Tiborcz István apósa –, esetleg úgy, hogy külföldön befektetünk a kormány segítségével, és hazahozzuk elkölteni. Aki a Nyugat kegyeltjenként vagy szolgájaként nem így tesz, „nekünk” árt.

Etnonacionalizmus és leegyszerűsített, marxi vagy még korábbi szocializmus. Nem keresek szellemes meghatározást a kettő kombinációjára, csak mondom, hogy tévednek azok, akik úgy vélik, a kormánypropaganda rontotta meg a magyar politikai közösség legalább a felének gondolkodását. Nem, a kormánypropaganda csak azt mondja, ami e milliók fülének kedves, legföljebb megerősíti azt.

Nincs mese, nyerő formula. De mit tehet az ellenzék? Talán túlléphetne a megrögzült reflexeken. Egy példa: „nem szegregáció, hanem fölzárkóztatás” – mondja a miniszterelnök a gyöngyöspatai esetről. Ez akkor volna igaz, ha a roma tanulók nyernének azzal, hogy külön osztályba járnak, de nem: a vizsgálatok szerint, legalábbis a század első évtizedében, jobbak voltak a „vegyes” osztályba járók eredményei. És nemcsak roma tanuló lehet hátrányos vagy halmozottan hátrányos helyzetű, még akkor is, ha a besorolás mércéjét a kormányzat megszigorította, javítva a statisztikákat. A szegényebb régiókban egyre nehezebb felzárkózni, mert egyre kevésbé van mihez.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.