Húzós éjszaka az El Royale-ban: Egy lelkes Tarantino-utánzat

Manapság a nézők ki vannak éhezve olyan filmekre, amelyek a mondanivalójukkal és sejtelmességükkel akarják megfogni az embereket, nem pedig orrba-szájba nyomják a CGI-jeleneteket, hogy minél látványosabb elemekkel licitálhassanak rá a konkurenciára. Most egy üde színfoltra leltünk a tucatfilmek világában. Megnéztük a Húzós éjszaka az El Royale-bant!

Húzós éjszaka az El Royale-ban: Egy lelkes Tarantino-utánzat

A sorozatos látványfilmek tömkelege mellett végre érkezett egy olyan alkotás, amely képes volt kiszakadni a mai trendből és hozott egy kis felüdülést a filmes palettára. Titokzatosság, érdekes karakterek, lebilincselő történetvezetés – megspékelve korunk egyik legnagyobb rendezőjének stílusjegyeivel. Kell ennél több? Figyelem, spoilerveszély!

A filmet az a Drew Goddard rendezte, aki a Cloverfield és a Mentőexpedíció forgatókönyvét írta, rendezőként pedig a megosztó, ám rendkívül ötletes Ház az erdő mélyén fűződik a nevéhez.

Az El Royale szálloda két állam határán fekszik: egyik része Nevadában, a másik pedig Kaliforniában terül el. Egy nap feltűnik négy idegen – egy pap, egy porszívóügynök, egy hippi és egy énekesnő – akik a látszat ellenére súlyos titkokat rejtenek. Az éjszaka beköszöntével elszabadul a pokol, a karakterek útjai keresztezik egymást, végül pedig a portás fiúról is kiderül, hogy nem az, akinek hitték...

A fentebb említetteket olvasva azonnal Quentin Tarantino munkásságára ismerhetünk rá, hiszen a film megtévesztésig az ő kedvenc stílusjegyeit sorakoztatja fel: a non-lineáris történetvezetés, a cselekmény szegmensekre osztottsága, a leplezetlen erőszak – ez mind remekül érvényesül a filmben. Emellett a történet egy színtéren való felvonultatása sem szokatlan Tarantinótól – elég csak az Aljas nyolcasra gondolni.

Goddard érdekes karaktereket vonultat fel, akiknek megismerhetjük a múltjukat, a céljaikat – mindezt olyan formában, hogy túl sok percet sem vesz el a játékidőből, viszont megkapunk minden lényeges információt a szereplőkről. Zseniálisan sikeredett a történet több szempontból való bemutatása is, amikor egy-egy jelenetet más-más karakter szemszögéből is megfigyelhettük. Váratlan húzásokból sincs hiány: ami először meghökkentőnek, kiszámíthatatlannak tűnt, arra egy másik karakter nézőpontjából magyarázatot kaphatunk.

A film egyetlen és legnagyobb hibája a terjengőség. Bár Tarantino is szereti bő lére engedni a sztorit, Goddard esetében már egy kissé túlzásnak bizonyult. A 141 perces játékidő indokolatlannak mondható, számos helyzetben hosszú percekig semerre sem halad a cselekmény – ez egy kissé elvesz az élvezhetőségéből.

Jeff Bridges és Cynthia Erivo játéka egyértelműen kiemelkedik a színészgárdából, de Chris Hemsworth, Dakota Johnson és John Hamm is hozta a kötelezőt. Talán Lewis Pullman (a szebb napokat is megélt Bill Pullman fia) karaktere volt az, aki a legtöbbet tudott takarni valós énjéből, a végén azonban annál nagyobb volt a meglepetés.

Az apróbb hibákat leszámítva a Húzós éjszaka az El Royale-ban egy élvezhető, fordulatokkal bővelkedő film, amelyet kár lenne kihagyni a bakancslistáról. Akik szeretik a váratlan húzásokat és Tarantino stílusát, azoknak mindenképp érdemes beülni rá.

(tt)