Igazságtalanok vagyunk a politikusokkal

Igazságtalanok vagyunk a politikusokkal. Például a Híd igen sok pofont érdemelt meg ebben a választási ciklusban, ám nem sokan summázták mindazt, amit elért.

Igazságtalanok vagyunk a politikusokkal
Fotó: TASR

Itt most én sem fogom, nem kommentárba való. Viszont hoznék egy példát: nem sejtjük, megköszöni-e valaha valaki a Hídnak, hogy átkalapálták (tehát nem csak felvetés volt, hanem meg is győztek a szavazáshoz elegendő számú képviselőt) a II. nyugdíjpillérben takarékoskodók igazságosabb nyugdíjszámítását. Nem pár embert érint, s nem két fillér lesz, még sincs a dolognak füstje sem, nehogy lángja. Mondhatnánk persze, hogy ez a dolguk, ezért fizetjük őket. Viszont sikerélmény nélkül motiválatlan az ember. Lásd az oktatást, a mezőgazdaságot vagy az egészségügyet, ahol minden apró sikerre jut egy halom probléma és mindhárom az összeomlás szélén van. Sok tekintetben szakmailag is, de alapvetően felfogás, szervezés és finanszírozás terén.

Pár órája a kormánypárt minisztere által beterjesztett kórházreform már többszöri kormánypárti halogatás, elnapolás és herélgetés után végre ama parlament elé került, ahol a kormánypárt megfúrta. A miniszter asszony már korábban belengette lemondását, most ismét felajánlotta, de a kormányfő nem akarja elfogadni. Abszurd? No ná – azt várjuk, mikor ugrik ki valaki háta mögül Besenyőpistabácsi a félig rágott műkolbásszal. És kiugrott, csak éppen most Robert Ficonak hívják.

Igaz, nem a választási ciklus végén kell reformálni, meg az is igaz, hogy korábban sem engedte ezt Fico Kalavskának.

Igaz, időbe telik egy rendes előkészítés, meg az is igaz, hogy koncepcióval és/vagy árnyékkormánnyal rendelkező párt már a hatalomra kerülés előtt elkészíti a törvényeit. (Erre mondjuk nálunk nem sok pozitív példa akad, mindenki végigagyalja az első két évet… Most például a PS-Spolu igyekszik úgy prezentálni a programját, mint amely igen gyorsan átvihető a törvénytárba – meg kell hagyni, sokkal több konkrétumot tartalmaz például az iskolaügy terén, mint bármely más párté, beleértve a frázisokat – joggal – halmozó két magyar tömörülést.)

Igaz, nem illik megfúrni a saját miniszteremet, meg az is igaz, hogy aki Fico miniszterének áll, ne legyen finnyás.

Igaz, nagy teljesítmény meggyőzni a szakmai szerveztek nagy részét és a politikai spektrum majdnem elegendő hányadát még az ellenzéki oldalon is a reform kvalitásairól, meg az is igaz, hogy tényleg ez a miniszter dolga. Csakhogy mit sem ér, ha épp a saját kormánypártja elnökét – aki a miniszterelnöknek parancsol – nem képes meggyőzni a tárca vezetője.

Igaz, minden reform kellemetlen lehet és áldozatokkal jár, főleg választások előtt, ezért Fico joggal ódzkodik, meg az is igaz, hogy ki reformáljon, ha nem az, aki hatalmon van…

És még folytathatnánk.

De leginkább az az igazság, hogy lassan, de biztosan össze fog omlani az egészségügy egy kiadós reform nélkül. Ennek nem jelei vannak, hanem szinte mindenki a bőrén érzi. Ha nem lennének jól felkészült és lelkiismeretes orvosaink (is) és nővéreink és egyéb személyzet, akkor egyes politikusoktól már régen halottak lehetnénk. Így aztán, bárki végzi majd el a reformot, ha ugyan elvégzi, nem csak neki jár majd köszönet.

Ahogyan a mezőgazdaságban és az oktatásban is. Csak épp nem divat megköszönni a földtúró paraszt és a még kitartó tanító nénik és bácsik munkáját. Sokszor még lokális szinten sem. Sőt, ha ők egyszer leteszik a lantot (végleg vagy egy normális sztrájk erejéig, amilyen még nem volt), akkor majd még ők lesznek a rosszak. És ki emlékszik majd akkor e reszortok minisztereinek nevére? Ugye, mennyire igazságtalanok vagyunk a politikusokkal?