Igen, ennyire hülyének

Az 1,8 milliós Koszovóban (megjegyzendő, a lakosság negyede külföldön él) a háború óta mintegy ötvenezres szerb kisebbség maradt meg egy tömbben, az ország északi részén. Ez a közösség politikailag és maffiakapcsolatok révén az anyaország függvénye, s ugyanúgy nem ismeri el a koszovói állam szuverenitását, mint Belgrád. (Nem mellesleg Szlovákia sem az eredeti Fico-korszak óta, pontosan azzal a kimondott vagy ki nem mondott érvvel, hogy ez precedens lehetne a szlovákiai magyarok számára – ez az egyik dolog, amit Orbán sohasem hánytorgat fel Ficónak. Neki mindegy, ki a szövetséges, csak gazember legyen.)

A rendszámtáblaügy miatt felizzottak az indulatok – illetve Belgrádból izzították őket – és az egyik járulékos következmény az volt, hogy áprilisban a szerbek bojkottálták az észak-koszovói helyhatósági választásokat. Így mindössze 3,47 százalékos volt a részvétel (1579 fő), és a túlnyomóan szerb többségű négy opstinában („községben”), azaz kisvárosban és a környező falvacskákban albán polgármestereket választottak meg.

Az észak-koszovói szerbek külön, „eseti” belgrádi uszítására valószínűleg nem volt szükség, bár vannak hírek szerbiai szerb részvételről az erőszakos akciókban. A sokaság meg akarta akadályozni, hogy a polgármesterek bejussanak hivatalukba. A koszovói rendőrség kényszerítő eszközöket – könnygázt és villanógránátokat – alkalmazott. A tömeg dühe a KFOR – a NATO parancsnoksága alatti békefenntartó erő – katonái ellen fordult, akik nem alkalmazhattak halált okozó fegyvert. Megsérült tizenegy olasz és tizenkilenc magyar katona. (Eközben a tájékozott zavargók Orbán Viktort éltették, a szerbek nagy barátját.)

Nem kanyarodnék el nagyon afelé, hogy kinek van igaza, a koszovói albán vezetők sem csillogó páncélú lovagok, és még bonyolultabb a tágabb értelemben vett Nyugat szerepe, különös tekintettel az Egyesült Államokra. Utóbbinak Koszovó az a pont, ahol megvetheti lábát a biztos orosz (és kínai) bázis Szerbiával szemben, viszont ebben az esetben ragaszkodik a békés eszközökhöz, vagyis pontosan az ellenkezőjét teszi annak, amivel Oroszország – és persze a budapesti hatalmi központ –vádolja Ukrajnával kapcsolatban. Vagyis működésképtelen kompromisszumokat vár el attól az országtól, amelyiknek az oldalán áll, és számon is kérné ezeket. Most az a koncepció, hogy a megválasztott polgármesterek intézzék az ügyeket más épületből a békesség érdekében, és a nagykövet nagyon lehordta a koszovói kormányt, amiért ezt nem tartotta értelmes ötletnek.

Zárójel bezárva. A vonal alatt Magyarország szempontjából annyi van, hogy szerbek magyarokat vertek. A másik érintett ország miniszterelnöke, Giorgia Meloni azonnal tiltakozott: a koszovói támadás „elfogadhathatatlan és felelőtlen”, Tajani olasz külügyminiszter pedig utalt rá, hogy már figyelmeztette a koszovói miniszterelnököt, Albin Kurtit, hogy a kibékíthetetlen ellentétek ide fognak vezetni – ne is gondoljanak európai integrációra.

Elítélte („élesen”) a KFOR-misszió tagjai elleni erőszakos cselekményeket a cseh külügyminiszter, Jan Lipavský is, figyelmeztetvén Pristinát és Belgrádot, hogy tegyenek lépéseket a feszültség csökkentése érdekében. Hírt adott róla az MTI.

Kíváncsi valaki a magyar miniszterelnök azonnali tiltakozására és a magyar külügyminiszter elítélő szavaira? Csak nyugodtan, fő a türelem. Idő, mint a pelyva.

Szijjártó külgazdasági és külügyminiszter kedd délben egy perc negyven másodpercet hablatyolt a Facebookon, ahol főleg Brüsszelt szidalmazta rutinból, közölte, hogy mi tudjuk, milyen jó lenne a balkáni EU-bővítés, bezzeg a többiek nem értik, valamint jelezte, hogy a magyar katonák amerikai és olasz parancsokat teljesítettek, szerencsére nincs életveszélyes sérülés, nincs itt semmi látnivaló. A magyar állampolgárok és NATO-katonák elleni erőszakról egy árva elítélő szót nem bírt kipréselni a száján.

Ezt a semmit és hipokrita papolást az a miniszter adja elő, aki egy fél füllel hallott kritikus médiaközlemény miatt képest berendelni az adott ország nagykövetét; aki minden tájékozódás nélkül, reflexből fenyegetőzik – és be is váltja –, ha úgy értesül, hogy Kárpátalján magyarokat bántottak (más magyarok sérelmeire nem ennyire érzékeny); aki tele tüdőből harsogja, hogy Magyarországot azért akarják kiközösíteni az EU-ban, mert veleszületetten magyarfóbiások, és különben sem tudják elviselni – legújabban – a „gyermekvédelmi” politikánkat.

Mondom: egy perc negyvenhat másodperc alatt egyetlen elítélő szó se. Pedig, hogy a másik oldali közönségnek is érthetően fogalmazzak: magyarokat vertek.

Azzal nem ér véget a magyarázat, hogy az elítéléshez – általánosabban: a magyar érdekek képviseletéhez és védelméhez, ami a magyar kormány is külügy feladata volna – szembe kéne fordulni Orbán még hatalmi pozícióban lévő nyugat-balkáni elvtársaival, főleg Aleksandar Vučićtyal és a szerb ügy legfőbb támogatójával, egyszersmind a NATO első számú ellenségével, Putyinnal. Ez csak a politika felszínéhez közeli szint.

Mélyebben az van, hogy Szijjártó meg a közvetlen főnöke akkor sem a magyar érdekeket – a magyar nemzet, politikai közösség, politeia, nevezzük akárhogy, érdekeit – védi, amikor diplomatákat és más közéleti embereket sérteget és oktat ki, amikor ukránokat gyaláz, amikor „Brüsszelt” meg a magyarság más, saját szájúlag kinevezett ellenségeit szidja minden fórumon és közegben, az Európai Unió Tanácsától az óriásplakátokon át a YouTube-reklámokig.

Hogy pontosabban és érthetőbben fogalmazzak: amióta hatalmon vannak, eddig sem a magyar érdekeket védték és képviselték, ugyanúgy nem, ahogy most nem tiltakoztak a magyarok elleni attak miatt. Eddig sem lett volna szabad elhinni nekik.

Bármilyen nemes dolog volna, lett volna, ha igazat mondanának, végre tisztában kellene lenni azzal, hogy módszeresen nem mondanak igazat, a magyar érdekekre és sérelmekre való hivatkozás célja nem ezen érdekek védelme és a sérelmek orvoslása, hanem a saját politikai és gazdasági hatalmuk erősítése. Ahogy a „gyermekvédelmi” kampány sem a gyermekek védelméről szól, vagy a „migránsok” elleni propagada sem az európai kulturális hagyományok védelméről, nem értékekről és nem erkölcsről, hanem – lásd az előző mondatot.

Én értem, hogy mindezt rettentő nehéz tényként elfogadni, mivel az emberiség zömét születésétől arra nevelik, hogy a hazugság rossz dolog, és agyilag szinte lehetetlen művelet feltételezni bárkiről, hogy szándékos elhatározásból túltette magát ezen a szabályon. Tehát elhinni, hogy ennyire hülyének lehet nézni minket, hiszen mi nem vagyunk ennyire hülyék, ugye – az elemi önérzet gátol a tény elfogadásában.

Csak egy érv a fenti, nehezen emészthető állítások mellett, egyetlen apróság, kéretik hideg fejjel végiggondolni. A magyar kormány a nyugat-balkáni játszmában a szerbiai és szerb határon túli szerbek oldalán áll. Mi sem lett volna egyszerűbb, mint a koszovói albán többséget tenni felelőssé a magyarverésért, a Rogán-minisztérium munkásainak az ilyesmi, a kijelölt ellenség mocskolása könnyű ujjgyakorlat. Annál is inkább, mert a helyzet kiéleződésében része van az albán többségnek, mint arra a cseh külügyminiszter is felhívta a figyelmet. Mégsincs semmi ukránellenes stílusú véresszáj az albánok ellen (eddig); az internet zugaiban lehet valami, nem tudom, de láthatóan nincs központi utasítás.

Miért? Talán azért, mert akkor szóba kéne hozni, hogy a hivatali épületek könnygázzal való rendőri védelme: rossz dolog. Úgyhogy inkább hagyják ezt a vonalat. A nagyközönség ettől a hallgatástól úgysem fog felébredni, sem előbb, sem később. Különben is, Novák Katalin meg találkozott az albán trónörökössel, minek belezavarni a képbe.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.