Ilyenkor a ketyere

Hordtam én már kokárdát akkor is, amikor egész nap a csojeto? kérdést kellett hallgatnom és MAGYARázkodnom illett. Akkor, amikor sokan nem merték kitűzni. Ma sokan nem merik nem kitűzni. Ma sokan viselik olyanok, akik anno rettegtek tőle, s elléptek mellőlem, ha rajtam volt. Mostanság nem a ruhámon hordom, az legyen a többiek kiváltsága…

Vettem már én részt ’89 előtt is ünnepségeken, s azután is. Láttam szülővárosomban régen tizenegynéhány fős, kicsi, de meggyőződéses emlékező csapatokat. És láttam már tömegeket összegyűlni, hogy… mindegy miért… Láttam besúgókat az utca másik oldalán figyelni. És láttam, hallottam őket később fennhangon himnuszt énekelni az elém furakodók sorában.

Elvégre ez minden magyar ember ünnepe. Akármilyen is a minden magyar ember.

Tegnap itt tele volt egy 530 férőhelyes terem, többen még álltak is. Örvendetes. Feltételezem, az a majdnem hatszáz ember mind mást gondol a magyarságról, másképpen éli azt meg. És ez így jó. Ez nem egy látszategység megkérdőjelezése, hanem természetes.

Én valahogy mégis jobban csíptem azokat a családias alkalmakat, amikor a városkámban tízen-húszan sétáltunk a kis koszorúkkal. És amikor a magyarságtól ma már messzebb eső Besztercebányán (na, azért olyan kisközségnyi magyar él ám ott!) emlékeztünk meg 20-80 fős társaságban a diákjainkkal és vendégeinkkel. Bensőségesebb volt, látszottak az arcok és az arcokon az őszinteség, sőt az álmosság és a fáradtság, amit senki sem vett zokon (hiszen mindenki hajnal óta úton volt oda).

Kamasz koromban, a nyolcvanas években vágytam rá, hogy Budapesten ünnepelhessek, mert ott a részvétel bizonyos eseményeken akkor még egyfajta ellenállásnak minősült, szóval amolyan majdnem forradalomnak. Hát, mostanság már nem vágyódom… Ahogyan elnézem, bizonyos értelemben a nyolcvanas évek nem értek véget… A feudalizmus sem…

Ellenkező híresztelésekkel (és politikai beszédekkel) szemben nincs ma forradalom. Szabadságharc meg fokozottan nincs. De ezt sem kell zokon venni. Volt egy, annak köszönhetjük a modern, európai nemzetet, amely ma is keresi az útját. De mintha ezt ma nem ünnepelnénk, hanem siránkoznánk rajta. Ki harsányabban, ki halkabban. Holott az útkeresés szintén természetes dolog (akkor is, ha azok, akik tudni vélik a helyes utat, idegbajt kapnak, amiért a többiek más irányba indulnak).

Ma nem forradalmakkal és harccal keressük az utat. Akkor sem, ha van, aki folyamatos harcként éli meg a magyarságát. Itt és ott szabadok vagyunk. Aki akar, választ, amikor kell és lehet. Úgy, ahogyan, és azt, akit tud. Ezt is ünnepelni kéne tulajdonképpen. Mert a nézetkülönbségek és a konstruktív eszmecserék (ha lennének), előre vinnének. Az egyformaság nem lehet cél. Az összetartozásnak szabad országban nem feltétele az uniformizáltság.

Lehet lázító beszédeket hallgatni a tévében, frázisokat koszorúzásokon és őszinte szavakat este a nagyszülőktől. Ez is az ünnep. De tán mégsem kellene minden március 15-én csak a „világ gondjával” gondolni, s tán olykor tényleg a „nyűtt vonó” kell, meg egy kis zene. Hogy ne csak siránkozzunk, hanem örüljünk.

Tudom, Vörösmarty szintén sopánkodott, amikor azt írta optimistán és hittel (vagy csupán elkeseredésében), hogy „lesz még egyszer ünnep a világon”. Sírva vigadunk, na, keserédes a mi ünneplésünk. Kinek ezért, kinek azért.

Nem mindenkinek jelenti március tizenötödike ugyanazt. Van, aki a modern nemzet és ország alapjait látja és becsüli, van, aki a levert harcot siratja, akad, aki többnemzetiségű (lásd pl. a vértanúkat) európai közösségben gondolkodik ezen események kapcsán, s akad, aki az etnikai homogenitást dicsőítve fordul Petőfiék európaisága ellen. Ez van, ilyenek lettünk, ez is a szabadság velejárója.

Ám ott belül mégiscsak mindenkiben másképpen dobog ilyenkor a ketyere, mint hétköznap. Lám, ma már hétköznap van, s mégis ez foglalkoztat. Nem csak engem. Nem csak egyetlen napig.

Akad szempont, amely szerint tragédia helyett lehet szerencse, hogy az ország nem azonos a nemzettel. Csupán gondolkodni kell.