Ingyenes iskolai étkeztetés – kacsintás a populizmus másik oldaláról

Elsősorban azért jön jól az egész kormánynak, mert minden kormánypártnak van némi vaj a fején. A Hídnak sokan máig nem nézik el, hogy összeállt két vállalhatatlan párttal (ki mással állhatott volna össze?), most pedig a nemzetiségi kultúra támogatása körül akadtak kellemetlenségek (amelyek sokaknak már létkérdések). Az SNS folyamatosan gyártja a bajt, leginkább az iskolaügy fő a saját levében, a hadügy meg egy (sok) külön téma, mondhatnánk, az SNS számára a legújabb fejőstehén. A Smert ugye nem kell kiemelni, semmi sem oldódott meg és derült ki a Kuciak-gyilkosság kapcsán, Fico továbbra is egy szalonképtelen személytől bérel lakást, Kalit pedig emberrablás tekintetében a saját külügye sem fedezi már… Az EU-s támogatások lehívása abnormális probléma a tehetetlen tárcák számára, a bürökrácia úgy harcol a bürökrácia ellen, hogy csak gyártja a papírt és a lakosságnak a további adminisztrációs kötelességeket. Eközben az elektromos ügyintézés nem képes normálisan működni, a közigazgatási portál pedig egy, a működésképtelenség határán lévő, nagyon rossz vicc (még a vindóz is rühelli). Egyedül a gazdaság dübörög, de az meg már könyörög a bevándorlók munkaerejéért, csakhogy mivel az idegengyűlöletet a kormány általában tolerálta és szította, s nem tett különbséget Európa belső migrációja és a külső bevándorlás között, retorikailag ez szintén politikai problémát teremt. A közelgő választásokat már nem is említem.

Van tehát miről elvonni a választói figyelmet.

Teljesen igazak azok a (jobboldalinak mutatkozó) vádak, melyek szerint egy ilyen intézkedésre nincs szükség. Értsd, másmilyenekre van szükség a nélkülözés eliminálása érdekében.

Teljesen igazak azok a (még inkább jobboldalinak mutatkozó) vádak, melyek szerint az sem igazságos, hogy az egyik gyerek ingyen vagy kedvezményesen egyen, a másik meg nem. Demagóg módon ez a nép egyes egyedeiben – egyáltalán nem alaptalanul – így (is) fogalmazódik meg: ha én kidolgozom a belemet, fizetem az adómat és még a gyerek ebédjét is kiperkálom, akkor annak a kölyke, aki nem dolgozik (durvábban: nem akar dolgozni, szélsőséges nacionalizmussal: a cigányokét), ezért nem is képes kifizetni a gyereke ebédjét, miért nekem kell fizetnem?

Ja és máshol is lenne helye annak a pénznek.

Nos, jó lenne nem belesüllyedni a meddő és végső soron igaztalan általánosításokba, már csak azért sem, mert elvileg közösségben, ha tetszik nemzetben, országban, szóval társadalomban élünk. És mindenféle társadalomban van szolidáris újraelosztás. Attól az még nem kommunizmus.

Ha már – minimum verbálisan – annyira haladunk a szekularizációtól (na, ez a probléma, mert ez probléma, is megérne egy misét) a keresztény államiság felé (félreértések elkerülése végett: ironizálok, bár a legtöbb utálkozó kommentelő majd ezt a fogalmat sem érti meg…), érdemes lenne minimum az emberi szolidaritás szempontjaira ügyelni.

Ha ugyanis bármi ebben az országban, erőműtől hadügyig képes bármikor 100 millába kerülni, vagy száz millával növelni a költségeket (szintén lehet lázadozni! nem? a Hadügyminisztérium elé már nem merünk kimenni a kirekesztő jelszavakkal?), akkor a becsült 117 millió adópénz gyerekek étkeztetésére nem aránytalan költség egy dübörgő gazdaságban. Ez még nem jelenti azt, hogy eltartjuk mások gyerekét, vagy bevezetnénk a kommunizmust.

Az a gyerek nem tehet arról, hogy apuci kitanult-e egy épp eladható szakmát. De arról sem, hogy elissza a pénzt. A másik gyerek meg arról nem tehet, hogy apuci kidolgozza ugyan a belét, de menő kocsival jár, házat épít és mindent képes megadni a családjának. Vegyük úgy, hogy az egyik gyerek ajándékba kapja érdemtelenül a kaját, a másik pedig segítségképpen kapja érdemtelenül a kaját. De mindenképpen érdemtelenül kapja, mert a gyerektől nem lehet elvárni, hogy megszolgálja.

A gyereket ugyanis azért etetjük meg, mert gyerek.

A felnőttek dolga megetetni őt. Ahogyan a sajátunkat is megetetjük. Ahogyan a sajátunk haverját is megetetjük, amikor megtehetjük, ha épp felugrik hozzá leckét írni, játszani és pont ott van még vacsorakor.

Mert a gyerektől nem sajnáljuk az ételt, főleg két ájtatos imádkozás között nem.

Szóval, akár populista ez a javaslat, akár nem (persze, hogy az, ki meri majd megszüntetni a mostani tökös ellenzék köréből, ha hatalomra jut? senki!), akár elfed kormányzati hibákat, akár nem, akár volna máshol helye a pénznek, akár nem (mindig volna, mindig!), akár van diszkriminatív oldala, akár nem, mégsem lehet alapvető erkölcsi kifogást emelni ellene.

Az az igazság, hogy ha már a társadalom fundamentális változásait képtelen vagyunk végrehajtani ahhoz, hogy ne legyen rászoruló Európában, de azért az ország igenis megengedheti magának valamilyen szinten, akkor ne sajnáljuk már a gyerektől azt a napi egy meleg ételt. (Nyugi, nem lesz naponta homár.)

Azért sem, mert annyi járulékos befektetés szükséges még ehhez az átgondolatlan ötlethez, hogy az állam az önkormányzatokkal végre kelletlenül, de kénytelen lesz megoldani valahogy a széteső iskolai konyhák felújítását, új munkaerők alkalmazását bennük, kapacitásnövelést, rendszermodernizálást, beszerzést, miegymást, ha már egyszer ezt főzte ki magának és az önkormányzatoknak. Nem olyan haszontalan dolog ez, amilyennek elsőre látszik, csak majd még párolog miatta a politikusok feje… Sajnáljuk őket? Nem. Pedig őket is mi etetjük, nem napi egyszer.