Ispán, megye, kamu

Széky János | 2022. június 25. - 09:25 | Vélemény

A magyarországi főnökség elhatározta, hogy a kormánymegbízottat átkereszteli főispánra, a megyét pedig vármegyére. Félreértés ne essék, nem vezettek be semmi újat, és nem vezettek be újra semmi régit. Nem változik semmi, csak a név. Mondhatja az olvasó, hogy: most, egyelőre, de én meg azt mondom, hogy kétharmaddal azt változtatnak meg, amit akarnak, kár jósolni és előjeleket keresni.

Ispán, megye, kamu
Fotó: MTVA-archívum

Éppen mivel nem változik meg semmi, természetesen vetődik föl a kérdés, hogy akkor mi az értelme. Mi a célja (vagy az oka)?

Mivel, negyedszerre is: nem változott meg semmi a való világban, csak egyik szót behelyettesítik a másikkal, nyugodtan kimondhatjuk, hogy a kormányzati oldalról rittyentett magyarázat, miszerint „a történelmi hagyomány újjáélesztéséről” van szó, „az ezeréves magyar államiság alkotmányos formáinak továbbéléséről”, pláne „a magyar demokrácia nemzeti karakterének erősítéséről”, a kísérő komcsizással egyetemben – az utolsó szóig süketelés, kamu, hazugság.

Arra még magyarázat sincs, hogy erre az állítólagos történelmi restanciára miért a kétharmados uralom – kis szünettel – tizenkettedik évében ébredtek rá.

Annál is inkább kamu, mert a magyar államiság valóban ezeréves hagyományát, a megyék – vár- vagy nem vár-, ebből a szempontból mindegy – viszonylagos autonómiáját és a politizálás színtereként játszott szerepüket éppen a második Orbán-kormány végezte ki 2011–13-ban. Mármint azt, ami addigra maradt belőle. Elvett tőlük szinte minden megmaradt feladatot és felelősséget a kórházak fenntartásától a közgyűjteményekig, államosítva ezt, a városokhoz áttéve azt, a kormányhivatalok hatáskörébe utalván amazt.

A múlt heti gondolatmenetet folytatva: Ha a települési önkormányzatok rendszere – fogalmazzunk így, udvariasan – cselekvésében korlátozott beteg –, akkor a területi önkormányzatiság Magyarországon már túl van a betegségen, de nem azért, mert meggyógyult. Miközben egy bizonyos méreten felül a legtöbb létező demokráciában működik.

Nemhogy közvetlenül választanák a megyefőnököt – akit például a szlovák közbeszédben zsupánnak, azaz ispánnak neveznek –, de kétlem, hogy a magyar lakosság túl nagy százaléka tudná, hogyan hívják a saját megyéje közgyűlési elnökét. Nincs indoka rá, hogy tudja. (A tisztségviselők közvetlen választása nem azt garantálja, hogy nem juthat több-kevesebb hatalomhoz gazember vagy akár fasiszta – lásd Kotlebát – hanem azt, hogy a központi végrehajtó hatalomnak van ellensúlya, a szereplők jellemétől és képességeitől függetlenül se tehet még a végtelenségig mindent, amit akar.)

Novák Előd egyébként mélységesen téved, amikor a mostani névváltoztatásba lényeges tartalmi változtatást lát bele, és elérkezettnek látja az időt, hogy fölelevenítse az Ójobbik régi ötletét, a csendőrség újbóli létrehozását a renitens vidékiek, főleg a romák megfegyelmezésére.

(Arról nem beszélve, hogy nyitott kapukat dönget, mert mint Kőszeg Ferenc többször megírta, csendőrség – országos, katonai felépítésű rendfenntartó szervezet – ma is van, csak rendőrségnek hívják. Hozzáteszem, ellentétben a korábbi vármegyei pandúrokkal és a hivatalosan tisztviselőkből álló városi/jogállami rendőrséggel.)

Úgy látszik, Magyarországon a megyéknek, amiket ezentúl vármegyének hívnak, dagad a honfiúi keblem, csupán egy praktikus funkciója maradt: hogy a központi hatalom saját akarattól mentes jogi eszközei legyenek a városokkal szemben, ha erre van szükség az állam gyanánt működő szervezet vagyongyarapításában és hatalommaximálásában, mint azt Göd esete mutatja.

Az csak természetes, hogy a főnökség nem az ezeréves megyerendszert akarja feltámasztani, ami nélkül nem lett volna XVIII. századi lassú építkezés, se reformkor. Csupán a kiüresített megyéknek adja „vissza” azt a nevet, amit hajdan, még eleven korukban viseltek, és az egy darab fontos nem választott tisztségnek az ódon nevét – ahelyett, hogy azt állítaná vissza, ami a kevés folytatható alkotmányos intézményi hagyomány közé tartozik: a megyék és választott tisztségviselőik rendszerét, fontosságát és viszonylagos autonómiáját.(A választott megyefőnök az alispán volt, de választották a kb. hivatalvezetőnek megfelelő főszolgabírót is.)

Igaz, nemesi vármegye volt – de a lengyelek például a valóban konszenzussal megfogalmazott 1997-es, demokratikus alkotmányukban büszkén említik az első, nemesi Rzeczpospolita (respublika) hagyományát. Tetszettek volna nálunk is bevenni a preambulumba, ha olyan fontos.

Ismétlem, a törvény- és alkotmánymódosítás csak a szavakon, nem az intézményrendszeren változtat. Ilyen értelemben – ránézésre – fölösleges, valamint nem lehet tudni, hogy mi az oka és a célja. Még azt se lehet kizárni, hogy a főnökség számára elsődlegesen stíluskérdés, jobban tetszik neki a „főispán” meg a „vármegye” hangzása. Minden egyéb: csak mellékhatás, és mindenki más véleménye le van ejtve. De nem tudom.

Mivel a főnökség láthatóan tudatosan alkalmazza a reflexiv irányítás katonai-politikai technikáját, mégiscsak eléggé hihető, hogy a nyelvi akcióval el akart érni valamit. A művelt ellenzéki politizáló közönség soraiban legelterjedtebb – és egyáltalán nem valószínűtlen – feltevés szerint a gumicsont bedobásával el akarják terelni a figyelmet valamiről.

Lehet ez az aggasztóra forduló gazdasági helyzet – amit a kormánypropaganda a háborúval és a rá adott uniós válasszal magyaráz, de igazából (legalább ennyire) a választások előtti gátlástalan kiköltekezés böjtje –, mások úgy vélik, az EP- és az önkormányzati választások egy napra időzítése ez a valami: a földre vitt ellenzék rugdalása. Egy további változat Szily László hipotézise, hogy az ispánozás célpontja nem a „ballib” közönség, hanem a nemsokára kiábránduló Fidesz-hívek, akik saját bőrükön fogják érezni az Orbán-féle „Kádár-rendszer 2.” kudarcát.

Ha így van, akkor a MEPK elvárható dühöngése „főispán” és a „vármegye” szó hallatán csak fokozná a „korbácsolás előtti cukor” édességét, de a politikatechnikai és propaganda-szakemberek nem számoltak azzal, hogy az átlagos ellenzéki történelmi műveltsége éppolyan hézagos, mint az átlagos kormánypártiaké, s az „ispán” szóról elsőre a Lúdas Matyi című 1977-es rajzfilm ispánja jut az eszébe.

Aki a Magyar nyelv értelmező szótárának meghatározása szerint „(1945 előtt) <Nagy- és középbirtokon> a mezőgazdasági munkásokra felügyelő, munkájukat közvetlenül irányító alacsonyabb szakképzettségű, de rendsz. nagy gazdasági gyakorlatot szerzett alkalmazott”, azaz semmi köze a vármegyei tisztségviselőkhöz. (Szülőként többször is szófogadóan megnéztem a filmet, egészen tetszett, de nem hagyott mély nyomokat bennem, és a magyar XIX. századról máshonnan is szereztem értesüléseket.)

Szóval nem akarom elrontani senkinek az élvezetét, akár a felháborodásban leli örömét, akár a röhögésben, akár a saját szellemi felsőbbrendűségének a nyugtázásában, de ha valaki az ellenzékből komolyan venné magát, nem az átkereszteléssel foglalkozna. Hanem azzal, hogyan lehetne tényleg visszaállítani a megyéket, ha már egy évtizeddel ezelőtt senkinek sem fájt a végleges elvesztésük. Ez is a jövőbeli demokratikus átalakulás része lenne. Amennyiben az ilyen apróság fontos valakinek.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.