Isten ments megfordulni

Akik akkor friss felnőttként az utcára vonultunk és az aktívabbak, akik akkor a lehető legtöbb társadalmi aktivitást fejtettük ki különböző fórumokon, helyeken, alakuló és általunk alakított szervezetekben, közösségekben stb., bíztunk abban, hogy a változás folyamata gyors lesz. Az ország nagy része egy idő után velünk bízott. Hogy egy ideális, általunk idealizált világba juttat minket a fordulat.

A változás folyamata gyors volt, de máig nem ért véget – ez részben csalódás, ám racionálisan elfogadható. Semmi sem lett ideális, és már nem idealizálunk semmilyen rendszert, mert – amire ’89 előtt nem volt lehetőség – utazunk, olvasunk, látunk, hallunk – megismertük a többi rezsimet és lehetőségeiket.

Most már életem nagyobb részét éltem le egy nem ideális, nem kész, de alakuló és sok jó évet produkáló demokráciában. Sosem sírom vissza a szovjet típusú diktatúrát, mert megéltem már én azt relatíve tiszta fejű koromban, fel tudtam fogni a lényegét. Most sem abból élek, ami a dolgom lenne ebben a világban, de legalább szabadidőmben foglalkozhatom vele – amire már/még kamasz koromban sem volt igazi lehetőség a nyolcvanas években. Mostani – most sem elég! – lehetőségeimnek a töredéke sem adatott meg akkor, és nem adatott volna meg soha, ha marad a diktatúra. Szabad és szabadon gondolkodó emberként nőttek fel a gyerekeim, akik ma azt tehetnek az életükkel, amit csak jónak látnak. Van választásuk.

Még úgy tíz-tizenöt évig hallunk majd kesernyés szocinosztalgiát. Aztán már alig élnek majd olyan emberek, akik felnőttként, kenyérkeresőként, nem pedig csak gyerekként élték meg a szlovák szocializmus néven ismert diktatúra éveit, s akiket személyes élményeik buzdítanak erre a nosztalgiára. Onnan kezdve semmilyen szocinosztalgia – amit 1990-től folyamatosan hallok – sem lesz hiteles, hanem csak legenda lesz. S ami ma hiteles belőle, az a szociális biztonság – amellyel a néppel fizettetett államadósságért cserébe megvették a szabadságukat – az csak fragmentuma volt a rendszernek. A mézesmadzag. Olyan, amelyet a legtöbben saját bőrükön éreztek. De mégsem mindenki. Az „ellenségnek”, az ellenzéknek, a kenyéren kívül lehetőségekre és szabadságra vágyóknak nem jutott belőle elegendő, sőt. És a szociban is létezett mélyszegénység, aki elmerészkedett a putriig, vagy a kisvároskák szobakonyhás, komfort nélküli munkás-sorházaihoz, akinek volt onnan osztálytársa, barátja, kollégája, rokona, az láthatta. Az tudott róla. Még ha a Pravda és az Új Szó nem is írta meg, milyen ott élni. Nem igaz, hogy mindenkinek megvolt mindene. A legtöbbeknek annyija volt, amennyi az előző munkásgenerációhoz képest több, az előző parasztnemzedékhez képest elég volt, keveseknek jutott sok (mint ma) és sokaknak volt elege – ebből. Különben nem változtattak volna rajta – logikus… Bár a logika kiment a divatból.

Bármilyen idegesítő, nem kell félni a szocinosztalgiától. Akik terjesztik, a társadalom egészéről való tudásnak csupán részleteire fókuszálnak.

És nem is láttak még igazi szocializmust…. Csak amolyan hazudottat. Így aztán vagy akarattal hazudnak róla ők is, vagy ha őszintén saját véleményük alapján ítélik meg jobbként (a szociális biztonság – egyetlen mutató a sok közül – alapján), még mindig csak részigazsággal operálnak. Mert nem láttak még akkor igazi szocializmust, sem mást…

De ma láthatnának igazi, működő, bár nem ideális demokráciát. Sokat. A világban. Mert ma szabad látni, sőt odautazni is szabad, sőt ki is szabad próbálni. Elegendő és szabad felemelni a hátsónkat – ma senki sem rúgja, lövi szét ezért.

Az én nemzedékem beleöregszik a folyamatba, de még így is jobb ez, mint ami volt. Lesz még jobb is, ha lassan is. Róma sem egy nap alatt épült.

Közép-Európa szocialista államaiban a ’80-as és ’90-es évek fordulóján hol forradalmakkal, hol azok nélkül, de igenis megváltoztak a rezsimek. Két irányba.

Az egyik irány a nyugat volt. Nem vezet oda egyenes út, kacskaringós, göröngyös, el-eltévedünk rajta. Viszont haladunk. Joggal morogva, ám békésen. Elértük, kicsit hátra is ráncigáltuk, mert nehéz velünk. Mások az indulás után többször tévedtek el, vér is folyt, viszont ismét ráleltek az ösvényre.

Megint mások viszont a pár kanyart és némi tévelygést követően visszafordultak és újraépítenék a régi, szovjet típusú világot. Ők most is csak háborúval, mások leigázásával akarnak elérni bármit, vér folyik, kuss van, szegénység és sötét.

Aki ma itt nosztalgiázik, vagy Dániában egyetemista gyerekkel, két német kocsival a garázsban, évi-kétévi görög tengerparti nyaralás élményeivel a fejében, amerikai whiskey-vel a szájában, a cenzúrázatlan világhálón szörfözve hisz a nosztalgiának, az…

Az szabad ember.

Felkerekedhet, elmehet, kipróbálhatja, milyen volt itt az élet ’89 előtt. Vagy nem, mert már fokokkal jobbat talál Anadirben, Jenyiszejkszben vagy a nagy Novoszibirszkben is. Aki vágyik, netán visszavágyik a szovjet birodalomba, azt a putyinizmus befogadja – aki nem, azt erővel elfoglalja… Mint látjuk.

Ama tényre hívnám még fel nem egészen mellékesen a társadalom lankadó figyelmét, hogy nem menekül oda maffiózókat és politikai maffiózókat leszámítva senki. Onnan menekülnek az emberek. Oda, ahová mi tartunk lassacskán, türelmetlenül, jobbat remélve. Sőt, néhányan már hozzánk menekülnek. Okkal teszik.

Döcögünk, kilengünk, bukdácsolunk a terheinkkel, megszenvedjük. De mások is látják, hogy a rossz tempó és a darabos, görcsös mozgásunk ellenére alapvetően jó az irány: a lehetőségek és a szabadság felé tartunk. Isten ments megfordulni.