Isztambultól északra

Az egyik a február 20-i „influenszer”-tüntetés, amin optimista becslés szerint százötvenezren vettek részt, igaz, semmilyen politikai következménye nem volt, de ez már a MEPK-nek nem tűnt fel. A másik Magyar Péter fellépése. Végre egy új arc, akinek hívó szavára sokan elmennek. Erről egy kicsit bővebben később. A harmadik egy külpolitikai esemény: a török ellenzék nagyot nyert a helyhatósági választásokon. Kezdjük ezzel.

Győzelem a legnagyobb városokban: a tizenhatmilliós Isztambulban például Erdogan elnök legerősebb vetélytársa, a hivatalban lévő főpolgármester, Ekrem Imamoglu 11,5 százalékot vert a kormánypárt jelöltjére, de a többi nagyvárosban is diadalmaskodott az ellenzék. Országos összesítésben a legnagyobb ellenzéki párt, a szociáldemokrata-kemalista CHP 37,7, Erdogan pártja, az AKP 35,5 százalékot kapott. A megrendült Erdogan fordulópontról beszélt.

Talán a török példán lelkesült fel Dobrev Klára, amikor a Facebookon meghirdette, hogy ha Orbán „veszít” az EP-választásokon, akkor „másnap előrehozott országgyűlési választásokat fogunk követelni”. Lehet, hogy csak valami hatásosat akart blöffölni azok után, hogy látványosan bebizonyosodott, pártjának mozgósító képessége összehasonlíthatatlanul kisebb, mint a politikai amatőr influenszereknek, s az újonc Magyar Péter még a DK eddigi szerény pozícióit is veszélyezteti. Marketingszabály: mindig mondani kell valami hangosat. Hát mond.

Az ötlet többrendbeli, nevetséges irrealitását nem ragozom. A rövidség kedvéért csak emlékeztetném Dobrev Klárát, hogy volt már egy párt Magyarországon, 2009-ben, amelyik, miután előrehozott választásokat sürgetett, egy fokozhatatlanul primitív jelszóval – „ELÉG!” – belpolitikát csinált az EP-választásból, ami elvben az európai képviseletről szól. Ő megtehette, és meg is tette, mivel az európai jellegű magyar demokrácia utolsó maradványainak felszámolása volt a cél.

De térjünk vissza a törökökhöz. Akármit mond Erdogan és a nemzetközi média, ez nem fordulópont volt, hanem látványos állomás egy visszafordíthatatlan folyamatban, amelynek során egy rezsimmodellről fokozatosan derül ki, hogy működésképtelen. Azért visszafordíthatatlan, mert a mögötte ható három globális folyamat, az urbanizáció és a technikai, ennélfogva gazdasági fejlődés (a növekedés más ügy) és a városi középosztály arányának növekedése is az. Legalábbis a világ nagyobbik, feltörekvő részén.

A három legnagyobb török város, Isztambul, Ankara és Izmir eddig is ellenzéki irányítás alatt állt. Most csak a kivétel lett kevesebb. Erdogan, az egykori isztambuli főpolgármester sorra veszíti el urbánus hadállásait. Ami az urbanizációt illeti, nem sokkal Erdogan 2003-as hatalomra jutása előtt öt darab milliós nagyvárost tartottak számon Törökországban. Számuk ma – becslések szerint – tizenkettő.

Namost városba azért mennek az emberek, hogy jobban éljenek. Szerencsés, de ugyancsak jellemző esetben azért, hogy üzletet csináljanak. Eleve ezért jött létre a világ városainak 99+ százaléka. (Városnak a várost nevezem, nem a nagy falut, ahol 60 százalék a teljes közművesítettség aránya). Nem abból a célból, hogy a politikai vagy vallási hatalom székhelye legyen, hanem hogy üzletet lehessen csinálni benne. Kereskedni, szolgáltatást végezni, jól eladható termékeket gyártani. És a megszerzett pénzt minél több örömforrásra, minél szabadabban elkölteni, netán befektetni.

Nagyváros és vidék politikai megoszlása szintén globális jelenség, de nem azért, mert a városi ember „felvilágosultabb”, hanem mert mások az érdekei és a lehetőségei. Az érdeke az, hogy menjen a gazdaság szekere, de ebből ő is profitálhasson, minél inkább a saját akarata szerint, amire városban nagyobb esélye van; és azt, hogy mit tesz az elkölthető jövedelmével, visszaforgatja-e az üzletbe, vagy a boldogságszintje növelésére költi, ne kelljen alárendelnie sem a politikai hatalommal bírók üzleti érdekének, sem szabadságkorlátozó ideológiáknak.

Talán ez magyarázza a két évtizeden át megingathatatlan hatalmú, de öregedő és betegeskedő Erdogan mostani letörtségét: szembe kellett néznie azzal, hogy a gazdaság fejlődése, az urbanizáció és az autonóm (piacról élő) középosztály megerősödése miatt lemorzsolódik az a többség, amire a saját érdekeit elnyomva lehet hatni „konzervatív” ideológiával, nevezzük az iszlamizmusnak, etnonacionalizmusnak vagy neooszmanizmusnak. Amelyikkel a nemzeti és vallásos retorika nem feledteti a kormány alkalmatlansága miatt előállt rekordinflációt. Erdogan művéből várhatóan semmi sem marad, legföljebb a tartósan mérgező örökség, mint Juan Perónéból. Törökországban Erdogan után vagy nyílt zsarnokság lesz (megint), vagy demokrácia.

Vele ellentétben az Orbán körüli uralmi elit mindezzel tisztában van. Mintha tudatosan fékezné az urbanizációt. Magyarországon egy darab milliós nagyváros van, Budapest, amit a Budavárán székelő politikai hatalom módszeresen bénít és aláz. Az agglomerációval együtt nagyjából akkora súlyt képvisel a nemzetgazdaságban, mint Isztambul a törökben, de elszívják előle az üzleti levegőt. (Amiből a helyi „ön”-kormányzat nem sokat észlel – az a tény, hogy a városnak nem normatív bevétele van az itt megtermelt nemzeti jövedelem alapján, hanem büntető tartozása a központi állam felé, nem egyszerű igazságtalanság, hanem azt jelzi, hogy a városnak nincs autonómiája.) A többiek közül pedig a legnagyobb város sem népesebb kétszázezresnél.

Magyarországon az uralmi elit mintha módszeresen fel akarná számolni, ha másképp nem megy, elüldözni a tőle független középosztályt. Van rá elég ideje. Ez nem egy mondatot, nem is külön cikket, hanem könyvet érdemel. Itt csak a legújabb: megszüntetik a gazdaságban a versenyt, legalábbis azt, amit száz éve versenyként ismerünk. Orbánnak és klientúrájának nem kell időt és energiát pazarolva vesződnie a jó menő vagy fölemelkedő cégek elrablásával. Hamarosan elég lesz hozzá egy kormányzati tollvonás. Az ellenzéktől egy szót nem hallottam erről, máskor majd jobban figyelek.

Hogyan lehetne Magyarországon politikai szabadság, hogy ha nincs bázisa? Vagy azok, akik a bázisát alkothatnák, nem törődnek a saját érdekükkel? A magam részéről nem messiást várok, hanem egy eleven politikust (vagy akár hármat), aki ennek a még ma is több milliós tömegnek az érdekeit akarná és tudná képviselni. Nem minőségellenőrként viselkedne, aki panaszkodva kér számon ezt meg azt, s nem egyszerűen szemben állna a pillanatnyi hatalommal, hanem tisztázná, hogy kiknek a nevében áll szemben vele.

És itt visszakanyarodhatunk Magyar Péterhez. Sokan bíznak benne. Tapasztalatom szerint ez a bizalom széles skálán terjed a „felkavarhatja az állóvizet” szkeptikus reményétől az „ő az, aki megbuktathatja Orbánt” lelkes hitéig, és függetlenül a szimpátia mértékétől két dolgon alapul.

Egyrészt azon, hogy Magyar renegát orbánista, legalábbis annak látszik, azaz eleven bizonyítéka annak, hogy a rendszer rossz, még a saját kedvezményezettjeinek is, hogy klienst ne mondjak. Igaz, ezt már Simicska is eljátszotta, és annak sem maradt sok nettó eredménye. Másrészt azon, hogy se nem Orbán se nem Gyurcsány, és elég sok politizáló ember van Magyarországon, akinek ez elég vonzerőt jelent.

Ennek megfelelően az általam látott értelmezések abból indulnak ki, hogy Magyar a választóközönség olyan csoportjait képes „megszólítani” (kiütést kapok ettől a zsargontól), amelyeket az ellenzék eddig nem, és ettől az ellenzék táborának gyarapodása várható.

Nos, elképzelhető, hogy Magyar Péter, aki mint a klientúra nem elsővonalbeli tagja nem használódott el és nem járatódott le a szélesebb nyilvánosság szemében, ráadásul jó kiállású és jól beszél, meg tud szerezni néhány százalékot – az egész lakosságtól – azon felül, amit a többi ellenzéki párttól biztosan elvesz. És most ne filózzunk azon, hogy ez a néhány százalék pontosan mire elég, s hogy lehet-e több.

De az ilyen elemzések minden változata végső soron egy kettős tévedésen alapul: 1. Hogy az Orbántól való szabaduláshoz elég a kormányváltás, és 2. a kormányváltás ebben a rendszerben megtörténhet választásokon.

Különben Magyar Péter is ennek a százalékos logikának a foglya, amikor azzal kalkulál, hogy valamikor, egy választáson az új pártja a mérleg nyelve lehet (új oldalán le is írja, hogy „a Fidesz”, azaz nem a rendszer, „választáson legyőzhető”). Vagy amikor egy Facebook-posztban azzal válaszol a rogáni propagandára, „miszerint egy budai úri fiú belbudapesti projektjéről van szó”, hogy felkéri vidéki híveit, jelenjenek meg a szombati tüntetésen minél több helységnévtáblával. Nagyszerű, ha sok településről támogatják, de ugyan miért volna bűn, ha egy politikai mozgalom elsőrendűen egy milliós városi centrum s az ottani középosztály projektje lenne?

A cél ugyanis nem a kormány, hanem az autokratikus, ideológiától vezérelt vagy ideológiát alkalmazó rendszer megváltoztatása, s ez elsősorban a nagyvárosi középosztály érdeke a világon mindenütt, Minszktől Isztambulon át Teheránig.

Ehhez persze tudni kéne, hogy mi az a rendszer, és mi az az érdek. Egy politikai rendszer ugyanis – ellentétben a magyarországi közvélekedéssel és az EU gondolkodásmódjával, nem jogi és morális szabályokról, szabályok betartásáról, mércék teljesítéséről meg a teljesítés számonkéréséről szól, hanem hatalmi struktúra. Úgy csereeszköze a hatalom, mint gazdaságnak a pénz. Orbán tisztában van ezzel, s így behozhatatlan előnyben van.

Az érdek pedig nem valami általános, ködös jó, hanem egy egyén vagy csoport saját érdeke. Nem összetévesztendő a jó kormányzás követelésével, ami Magyarországon főleg a jó állami szolgáltatások követelésére korlátozódik. Ezért erényes dolog, de politikailag haszontalan az „oktatásésegészségügy” rendbehozatalának élre helyezése a követelések listáján (például Magyar Péter tizenkét pontjában is).

Ki van ez számítva: a mai magyar oktatási rendszer generációkat ítél szegénységre és alávetettségre (vagy távozásra, amíg lehet), az egészségügy állapota gyalázatos – de ez a kettő minden adott pillanatban a szavazópolgárok csak kis töredékét érinti személyesen. És ha a választók száz százalékának elkezdik magyarázni, hogy e két szakpolitikai ágazatban pocsék a kormányzás – ó retorikai képességekkel talán meg lehet magyarázni pár százaléknak, aki eddig nem tudta, de a rendszernek meg se kottyan, ha pár százalék az országban szétszórva rájön, hogy ő elégedetlen valamilyen szakpolitikával.

Az, hogy okos és hozzáértő (vagy nem annyira okos és nem annyira hozzáértő) emberek szerint a kormányzás valamelyik ága vagy úgy általában az erkölcsi színvonala nem felel meg egy általuk kijelölt mércének, nem érdek.

Holott a rendszer láthatóan válságban van, de úgy látszik, nincs, aki az elégedetlenséget a rendszer megváltoztatásának folyamatába tudná csatornázni. Amit pedig ez a válság megkönnyítene. Majd valamikor. S. Gyuri, a bölcs villanyszerelő mondata jut eszembe, amikor megkérdeztem tőle, mikor nem kell majd PB-palackkal bűvészkedni a falusi házamban: „Addigra már nem is lesz gáz, mire itt vezetékes gáz lesz.” Tévedett, tíz év múlva bevezették, senki sem láthatta előre.

Szóval most várom, hogy felébredjen a magyar Isztambul. Várom. Várom. Csak várom.