Izrael traumája és a „kétállami” hazugság

Alig telt el néhány hét azóta, hogy terroristák ezrei özönlöttek át Izraelbe, meggyilkoltak, megkínoztak, elégettek 1200 civilt, 240 túszt pedig áthurcoltak a Gázai övezetbe, és a Nyugat máris megtalálta a politikai megoldást az ilyen esetek kezelésére: adjunk önálló államot a terroristáknak!

Az Európai Unió vezetői először november végén, stílszerűen arab államokkal folytatott megbeszélései során hangsúlyozták, hogy a palesztin államiság jelentené a megoldást az izraeli-palesztin konfliktusra, Josep Borrell, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője pedig odáig ment, hogy közölte: a Palesztin Hatóságnak kellene irányítania Gázát. Ebben nemigen zavarta, hogy ezt sem Izrael, sem maguk a már rég radikalizálódott palesztinok nem fogadnák el.

Ezután sorra fedezték fel a nyugati vezetők újra a csodaszert, amely végre békét hoz a Közel-Keleten: egy békés zsidó és egy békés, demilitarizált palesztin állam, ahol ahol a nap végén zsidók és muszlimok kéz a kézben sétálnak bele a The End feliratú naplementébe.

Joe Biden már elkezdte „Izrael történetének legkonzervatívabb kormányát” hibáztatni, amiért nemet mond a zseniális tervre, napokkal később meg Charles Michel, az Európai Tanács elnöke ismételte el nyomatékkal, hogy „egyre nagyobb az egyetértés” az EU-ban a kétállami megoldást illetően. A leginkább azonban abban lehet egyetértés az uniós vezetők között, hogy meg kell nyugtatni a saját lelkiismeretüket, továbbra is komfortosan akarják érezni magukat, egyben demonstrálni szeretnék önnön politikai jelentőségüket – anélkül, hogy belegondolnának, milyen abszurd és veszélyes tervet oktrojálnának itt a zsidó államra.

Az úgynevezett „kétállami” megoldás természetesen nem új keletű elképzelés, és eredetileg nem (sőt, feltételezem, ma sem) az a kimondott célja, hogy közvetlenül Izrael szomszédságában létesítsen egy, a létét fenyegető terrorállamot. De annyi szinten lenne – szociológiai kifejezéssel élve – nem szándékolt következménye, hogy legkésőbb itt meg kell vonnunk a naivitásnak, a jó szándéknak kijáró jóhiszemű bizalmat: aki ennyi kárt tervez, az nem ostoba, tudnia kell, mit csinál.

Az ENSZ 1947-es, „kétállami” megosztási terve óta, amióta a zsidók éltek az államalapítás lehetőségével, az arabok meg nem (ehelyett inkább lerohanták Izraelt), nem akadt olyan bal- vagy jobboldali izraeli vezetés, amely ne próbálta volna kompromisszumok tömegével megdobni a palesztin felet, itt van, éljetek vele. Nem éltek vele. 1993-ban Oslóban létrejött a Palesztin Hatóság mint kváziállam, 2000-ben azonban Jasszer Arafat emlékezetes módon otthagyta Camp Davidet, és a mindent vagy semmit jegyében elindította újabb intifádáját Izrael ellen.

Ha eltekintünk attól a nem éppen lényegtelen kérdéstől, hogy pontosan mivel is érdemelte ki a palesztin lakosság az államalapítás jogát (szemben mondjuk a kurdokkal, akik ezért a jogért bőven megharcoltak, a világ mégis megfeledkezik róluk), akkor azt is látnunk kell: egy új palesztin állam az államalapítás egyetlen feltételét sem képes teljesíteni, ráadásul ez még a kisebbik baj ezzel a projekttel. A Montevideói Egyezmény 1. cikke szerint az államnak mint nemzetközi jogalanynak állandó népességre, meghatározott területre, kormányzatra és a más államokkal való kapcsolatfelvétel képességére van szüksége.

Állandó lakosság? Meghatározott terület? A palesztinok többsége Ciszjordánia (Júdea-Szamária) önkormányzati részén illetve Gázában él, a határok kétségesek, plusz sok millióan tengődnek máig az ENSZ által infantilizálva, „menekült” státusban különböző arab államok táboraiban. Kelet-Jeruzsálem, mint főváros? A város újbóli megosztása szóba sem jöhet. Kormányzat? A Palesztin Hatóság területén 2005 óta nem volt szabad választás, ha lenne, a Hamász győzne.

Más államokkal való kapcsolat? Például Izrael zsidó államként való elismerése? Ugyan már. Nulla fantázia kell annak meglátásához, hogy az új palesztin államban a lenézett, korrupt és inkompetens Abbász-féle vezetést hamarosan egy Hamász-kormány váltaná fel, amelyet szponzorai, Irán és Katar nyakig felfegyvereznének. Melyik „kétállamiságot” hirdető európai ország tűrne meg a saját határai mentén egy elpusztítását nyíltan meghirdető új terrorállamot?

A valódi gond a „kétállami” megoldással, nyilvánvaló működésképtelenségén túl, a javaslat teljes immoralitása. A jelen körülmények között fenntartani a palesztinokban az államalapítás lehetőségét és legitimitását akaratlanul is csupán a terror igazolását jelenti: ha kissé keresetlen eszközökkel is, de a jó ügyért harcoltok, drága barátaink.

Ezt az önáltatást a Nyugat azzal együtt műveli, és el is hiszi magának, hogy teljesen nyilvánvaló: a palesztin területeken egyre befolyásosabb Hamász véletlenül sem két-, hanem egyállami megoldást szeretne, Izrael nélkül, „a folyótól a tengerig”. Az EU elképzelése az, hogy a gázaiak majd elfogadják a Palesztin Hatóság uralmát a területükön, ha az az önálló államiság felé vezető első lépcsőt jelenti. De mi a többi lépcsőfok?

Ki garantálja például a zsidó állam létét, határait? A palesztin állam teljes demilitarizációját? Ki garantálja, hogy egy-két éven belül nem egy új holokausztot előkészítő iszlamista terrorszervezet kerül hatalomra Ramallahban, amelynek eszköztárából október 7-én kaphattak ízelítőt az izraeli civilek? A Palesztin Hatóság eddigi története azt igazolja, hogy a palesztin önigazgatás semmilyen garanciát nem jelent a békére nézvést.

Ráadásul a Palesztin Hatóság csak látszólag az EU és a Nyugat „békepartnere”, valójában régóta a rivális Hamászhoz törleszkedik. Mahmúd Abbász elnök október 7-e után üdvözölte a terrortámadást, majd kicsit visszakozott, ez utóbbit levették a közösségi médiáról. Napokkal később az Európai Bizottság egy 118,4 millió eurós támogatási csomagot fogadott el a Palesztin Hatóság támogatására a 2023-as éves előirányzat részeként. Egyszerűen gyönyörű.

És ha von der Leyen asszony még mindig nem értené: a haJichák Hercog tóság szerint a gázai háború „előnyös kimenetele” az lenne, ha a terrorszervezet „junior partnerként csatlakozna a Palesztin Hatóság vezette kormányzó testülethez” – jelentette ki a Bloombergnek Mohammad Stayyeh palesztin miniszterelnök, visszautasítva azt a kérdést, hogy elítéli-e a Hamász október 7-i mészárlásait. A palesztinok ugyanígy vannak vele: 75 százalékuk támogatja a Hamász terrorját, 89 százalékuk a terrorszervezetet szeretné kormányon látni.

Jicháh Herzog izraeli elnök a minap egy egyszerű, de mellbevágó érvet említett a „kétállami” megoldás ellen, amit valamiért Európa egyetlen vezetője sem tartott érdemesnek figyelembe venni: „A nemzetemet kirabolták. A nemzetemet trauma érte. Ahhoz, hogy visszatérhessünk a föld felosztásának gondolatához, a béketárgyalásokhoz vagy a palesztinokkal való tárgyalásokhoz, mindenekelőtt az Izraelt ért érzelmi traumát kell feldolgozni” – hangsúlyozta.

Az önelégült, folyamatosan jóemberkedő Európa évtizedek óta képtelen megérteni Izrael helyzetét, napi harcait. Évtizedek óta halljuk, hogy „soha többé”, amikor pedig ez a „soha többé” éppen megtörténik, képtelen felfogni a traumát, a gyászt. Béke porainkra.

A szerző újságíró, blogja: individualista.hu