Jaltától Bucsáig

Széky János | 2023. január 20. - 20:59 | Vélemény

Induljunk ki megint Karácsony Gergely főpolgármester ukrajnai Facebook-posztjaiból.

Jaltától Bucsáig
Fotó: TASR/AP

Mielőtt az a látszat kelne, hogy csak öncélú rosszmájúságból szállok rá Karácsonyra: most is leszögezem, hogy a nézetkülönbségek ellenére minden tiszteletem az övé. Tisztessége és szolidaritása éles ellentétben van a magyar kormány orosz–ukrán ügyben tanúsított – pökhendien vállalt és a vak híveken meg balekokon kívül bárkinek feltűnő – erkölcsmentességével.

Politikailag viszont kevés. Éppen erről szól a cikk: nem személyesen őt kritizálom. Hanem úgy látszik, ez a fajta tisztán morális szemlélet a legjobb, amire a magyar politikai osztály ellenzéki része képes. És ez önmagában nem ígér változást; ami már akkora baj, hogy érdemes külön írni róla.

Karácsonyt őszintén megrendítette, amit Ukrajnában látott. Azt írta nem máshonnan, Bucsából: „Ez a háború nem csak Ukrajna és Oroszország háborúja. Ez a jó és a rossz harca. Aki elveszti az erkölcsi iránytűjét, annak ajánlom, hogy jöjjön el ide, és nézzen a túlélők szemébe.” De mi a gond ezzel, mármint annak számára, aki nem eleve oroszpárti, vagy nem veszi be a szentesített érdekszférák hidegháborús korából itt ragadt realista” narratívát?

Tisztán morális szemszögből nagyon is helyénvaló: az orosz agresszor emberiességellenes bűntettei, nem kérdés, a világ rossz oldalához tartoznak, ezért az áldozatok, hogy Karácsony metaforáját folytassam, arrafelé vannak az erkölcsi térképen, ahol az iránytű a jó pólusát jelzi.

Politikailag azonban a gonosz nem a jóval áll szemben. Hanem mivel?

Gondoljunk vissza a második világháborúra. Egyrészt azért, mert a bűntettek és magatartásminták miatt automatikusan adódik a párhuzam, másrészt azért, mert a mai világrendet erre a háborúra válaszul hozták létre az akkori győztesek.

Hitler volt az abszolút gonosz, efelől nem lehet kétség, de valóban a jó állt vele szemben? Nem, egy katonai szövetség állt vele szemben. E koalíció két legfőbb oszlopa közül az egyik egy totalitárius diktatúra volt, élén a másik abszolút gonosszal, Hitler nem sokkal korábbi szövetségesével, Sztalinnal.

Az Amerikai Egyesült Államok a stabil liberális demokrácia mintaképe volt ugyan a korban, de épp annyira nem eszményien „jó”, mint semelyik más rendszer a világtörténelemben. Csak egynek: Roosevelt Demokrata Pártjának hegemóniája az északkeleti, állami beavatkozást szorgalmazó, immár nem klasszikus liberálisok és a déli rasszisták sajátos érdekszövetségén alapult.

A másik két nagy nyugati szövetséges, Nagy-Britannia, de még a Szabad Franciaország is egy-egy felbomlásra ítélt tengerentúli birodalom metropolisza volt, és ugyan belső rendszerük szabad (illetve a francia az lett), de amit a gyarmataikon nemegyszer műveltek, az sem erkölcsileg nem volt jó, sem politikailag liberális vagy demokrata.

Mindezek magyarázzák, hogy a világháború utáni békében, az egyes államok belső berendezkedéséről csak célokat, betartható normákat fogalmaztak meg az ENSZ dokumentumaiban általánosabban, a különféle nemzetközi egyezményekben konkrétabban. Aztán el lehet dönteni, hogy valaki csatlakozik-e az egyezményekhez, vagy sem. Egyszóval a liberális demokrácia nem kötelező. Hiányzik is a világ országainak többségében (nem a vezetőiknek).

A nemzetközi kapcsolatokban viszont 1945 után sokkal keményebb szabályok érvényesültek, lényegében azzal a céllal, hogy ne ismétlődhessék meg mindaz a „borzalom” (az ENSZ Alapokmányának kifejezése), amit Németország és Japán a második világháborúban elkövetett.

Nagyon leegyszerűsítve két új szabályról van szó. Olyanról, ami addig nem volt. Egyfelől: ne lehessen nemzetközi beavatkozás nélkül „támadó cselekményeket” indítani, vagyis, ami ebből következik, hogy egyik állam ne vehessen el (és következésképpen, a maga szemszögéből, vissza) területet erőszakkal a másiktól. Másfelől: ezzel átfedésben bevezették – a háborús bűncselekményektől megkülönböztetve – az emberiesség elleni bűncselekmény fogalmát, amely, például az agresszión kívül, az emberi jogok durva megsértését jelenti egészen a népirtásig.

Egyik szabály sem alkalmas az ilyen cselekmények megelőzésére. De azt garantálja, hogy az elkövetők tudatában legyenek: az ilyen cselekmény a szabályokat elfogadó közösségben nullánál nagyobb eséllyel nem marad szankciók nélkül.

Mindez független a támadást és az emberiesség elleni bűntetteket elszenvedő ország erkölcsi minőségétől. Ukrajna nem „jó”, ahogy egyetlen ország sem „jó”, mivel a társadalmakat alkotó egyének morális színvonala ugyanúgy szóródik, mint az intelligenciahányadosa; nagyon kevés a szent és nagyon kevés az elvetemült fenevad, a többség sem ez, sem az; hol ilyen, hol olyan mintát követ.

Ukrajnát van miért bírálni, és a viszonyokat békében s valamennyire még a háborúban is jórészt az ukránok maguk bírálják. Kirívóan nagyarányú a korrupció, nem lehet tudni, hogyan bontják le a háború vége után a szörnyű oligarcharendszert, tartósan hibádzik a joguralom, a kisebbségi politikában nemzetközi egyezményeket sértenek.

Ugyanez áll Oroszországra is, azzal a különbséggel, hogy ott nincsenek szabad és tisztességes választások, a hatalommegosztásnak árnyéka sincs, olyan értelemben sem, hogy az oligarcharendszer csúcsán az államelnök maga parancsol. Az ellenben nem a bírálható belső viszonyok kérdése, hanem a nemzetközi, azon belül az európai rendet és békét veszélyeztető tény, hogy a régi, teljes birodalom visszaszerzésének reménytelen célját kergető Moszkva mindkét fönti szabályt megsérti: erőszakkal csatol magához területeket, és háborús, valamint emberiesség elleni bűntetteket követ el.

És itt visszatérhetünk 1945-höz. Sztalin totalitárius diktatúrája és birodalma számára – mely államnak a mai Oroszországi Föderáció jogfolytonos örököse – a béke nem azt jelentette, amit a Nyugat birodalmaikat vesztő régi és új liberális demokráciáinak. A Szovjetunió emberiesség elleni bűntettek sorát követte el határain belül és kívül – de mint győztes hatalmat, ezért nem érhette szankció. S mint győztes hatalom, erőszakkal növelhette a területét, az 1918–20-ban megtorpant hódításokat folytatva.

A Szovjetuniónak/Putyin államának 1945 nemcsak Hitler legyőzését s ezzel a saját bűnök büntetlenségét jelentette, hanem Jaltát is, vagyis azt, hogy a Nyugat legitimnek fogadta el az új orosz érdekszféra létezését: azt, hogy Moszkva egy választóvonaltól keletre, a megszállt területeken azt csinál, amit akar.

A Moszkvához törleszkedő magyar kormány amellett erősködik és azt tölti az arra fogékony tömegek fejébe, hogy „ez nem a mi háborúnk”, meg hogy szláv belviszály, ahol a magyar érdek a „béke”, azaz hogy az áldozat adja meg magát az agresszornak és tömeg-rablógyilkosnak. Ez minden ízében hazugság, de hogy a végrehajtó hatalom és propaganda-gépezete milyen üzleti és belpolitikai érdekből sulykolja mindezt, vállalva a nemzetközi szégyent, az nem erre cikkre tartozik.

Ám ez a háború nem is a Gonosz támadása a Jó ellen, úgy általában. Ez a háború igenis a mi háborúnk, amennyiben Európához tartozunk: egy hanyatló, zsarnoki birodalommaradvány támadja, a szuverén Ukrajna pedig roppant áldozattal védi azt az európai rendet, ahol egy országnak sem kell attól félnie, hogy a szomszédja erőszakkal területeket vesz el tőle; hogy a polgárait tömegesen meggyilkolja, kirabolja, megnyomorítja, megerőszakolja, deportálja, gyermekeit elrabolja és táborokban átneveli, nukleáris csapással fenyegeti.

Ez a mi háborúnk, amennyiben Európához számítjuk magunkat. Ehhez még jónak sem kell lenni, „hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép”. Elég volna tudni, hogy a jó erkölcsi pólusa létezik, nem elfelejteni a civilizációs alapokat, és nem lemondani az elemi fennmaradási ösztönről.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.