Megosztás
Tavaly novemberig Csehországban, miként világszerte is, leginkább a közgazdász kollégái ismerték őt. December közepén jelentette be, hogy indul a február 8-ára kitűzött elnökválasztáson. Akkor a támogatottsága elenyésző volt. Néhány nappal ezelőtt a mértékadó prágai közvélemény-kutató intézetek reprezentatív mérései szerint a felnőtt lakosság több mint 52 százaléka már őt választaná és alig 48 százalékuk voksolna Václav Klausra, a jelenlegi államfőre, aki másodszor is megméretteti magát. Csehországban azonban az elnököt a parlament két háza választja... Jan Švejnar a szlovákiai médiumok közül elsőként a Paraméternek nyilatkozott.
– Professzor úr, minek tulajdonítja azt a nagy ugrást, amely támogatottságában következett be, alig egy hónap alatt?
– Elsősorban annak, hogy programom nyilván kedvező visszhangot váltott ki. Sokan egyetértenek velem abban, hogy dinamikusabb, nyitottabb államfő kell Csehországnak, nem pedig amolyan apóka, mint egykor, vagy olyan személy, aki élvezi a hatalmat. Az általam életképesnek ítélt értékrendet és magatartást a rendszerváltás után Václav Havel villantotta fel egy ideig, aztán sajnos, államfőként eléggé elbarikádozta magát, vagy inkább elkedvetlenedett a féktelen belpolitikai csaták miatt.
– Ezek a villongások és csatározások máig nem értek véget. A jelenlegi cseh kabinet például annak köszönheti a minimális parlamenti többségét, hogy az ellenzéki szocdemektől átpártolt két honatya támogatja a kormánykoalíciót. Valóban bízik abban, hogy véget tud vetni ennek a képlékeny belpolitikai helyzetnek?
– Az a meggyőződésem, hogy a társadalmi átalakulást belpolitikai téren is végre be kell fejezni. Csehország, akár csak a többi közép-európai ország külpolitikája sikeresebb. Uniós- és NATO-tagok vagyunk, beléptünk a schengeni övezetbe. Ugyanakkor nem ráztuk le magunkról a szemellenzős, fekete-fehér látásmódot. Egykor Marx és Lenin volt itt az isten, s nem helyes, ha ma meg például csak Friedrich Hayek tanai az egyedül üdvözítőek. A világ ennél sokkal színesebb és bonyolultabb. Ehhez kell igazodnunk, s ezért kell véget vetni a kicsinyes és öngyilkos politikai háborúnak. Nem lábal ki a belpolitikai válságból Csehország, ha minden számottevő politikai erő nem tud egyetértésre jutni stratégiai kérdésekben. Például a nyugdíj-vagy az egészségügyi reformban, az ország külpolitikai értékrendjében. Maradna úgy is tér a különböző programok ütköztetésére, az ellenzék rendkívül fontos ellenőrző szerepének érvényesítésére. Az viszont nagyon káros, ha például a kabinet uniópárti, a jelenlegi államfő viszont euroszkeptikus, lépten-nyomon hangoztatja kifogásait az Európai Unióval, legújabban a lisszaboni szerződéssel szemben.
– Nem ő az egyetlen, aki az egyes országok jogköreinek lefaragásától, a függetlenség elvesztésétől tart…
– Indokolatlanul! Idehaza kevesen tudatosítják, hogy Kína, több ázsiai és más ország gazdasága micsoda tempóban fejlődik. Ha továbbra is ekkora lesz a kereslet a jelenlegi energiahordozók iránt, akkor húsz éven belül az orosz gazdaság lesz a legerősebb Európában. Akármennyi is a gond mostanság az Egyesült Államokban, azért az ország a múlt század kilencvenes éveiben lezajlott technológiai és pénzügyi forradalomnak köszönhetően elviharzott Európa elől. Lemaradásunk csak akkor nem növekszik, ha teljesen szabaddá tesszük az uniós munkarő-és a pénzpiacot, s eltávolítunk minden bürokratikus akadályt. Olyan kis országok, mint amilyen Csehország is, csak ennek a folyamatnak az élén maradhat versenyben, s vívhat ki kellő tekintélyt és előnyöket az uniós közösségben. A begubózás, a köldöknézés végzetes lehet. Mindez nem jelenti nemzeti identitásunk feladását. Nemzeti érdekeink érvényesítése és az Európa-párti értékrend nem zárja ki, hanem ellenkezőleg, erősíti egymást.
– Sok tamáskodó kérdezi, miként lennek képes elősegíteni ezeket a változásokat, hiszen alig ismeri egykori hazáját.
– Már elnézést, én mindig cseh hazafinak tartottam magam. Tizenhét évesen egy kis bőrönddel és egy gitárral követtem a szüleimet, akik nem tudtak megbékélni a rezsimmel. A rendszerváltásig is érdekelt mindaz, ami szülőhazámban történt, csaknem két évtizede pedig számos tisztséget töltöttem be idehaza, intézményeket alapítottam.
– Világhírű közgazdászprofesszorként mi készteti arra, hogy esetleg otthagyja a katedrát, legalábbis megtörje a sikeres karrirerjét?
– Tudásommal, tapasztalataimmal szeretném a hazámat szolgálni. Miként számos emigráns magyar is ezt tette. És teszi is. Példaként Szapáry Györgyöt említhetem, akivel a Nemzetközi Valutaalapban ismerkedtem meg, s akihez azóta jóbarátság fűz. Az Egyesült Államokban sokkal nagyobb becsben tartják a köz szolgálatát. Ott ilyen válasz nem hangzik fellengzősen, mint esetleg Közép-Európában.
– Ezekben a napokban az országot járja, holott Prágában lobbizhatna, hiszen a honyatyák döntenek az új államfő személyéről. Miért teszi ezt?
– Két ok miatt. Elsősorban szeretnék emberközelből, első kézből megismerkedni a polgárok és a régiók legfőbb gondjaival. Aztán a képviselők döntését úgy is befolyásolhatom, hogy azokkal beszélgetek, akik megválasztották őket.
– Mennyibe kerül a kampánya, a lobbizása, és ki állja a költségeket?
– Nagyjából fél millió koronát szántam erre a célra, és mindent a saját zsebemből fizetek. Jelentkeztek szponzorok, de nem akarok senkinek a lekötelezettje lenni.
– Hallott-e arról, hogy akadnak, akik kidobott pénznek tartják ezt. Például Jiří Pehe neves cseh politológus szerint a sokféle politikai kapcsolatokkal rendelkező Václav Klaus emberei sok minden ígérhetnek a háttérben: nagyköveti és egyéb vonzó posztokat, ön viszont csupán pártatlanságot, másféle stílust, értékrendet. Az előbbi ígéret nem csábítóbb a képviselők számára?
– Bízom benne, hogy nem, s abban is, hogy a képviselők többsége a titkos szavazáson esküjéhez híven a lelkiismeretére hallgat és az ország érdekeit tartja legfontosabbnak.
– Nem tartja furcsának, hogy évtizedekkel ezelőtt a múlt rezsim miatt távozott szüleivel a hazájából, most pedig valószínűleg a kommunista képviselők lesznek a mérleg nyelve a szavazásnál?
– Ilyesmi a posztkommunista országokban fordulhat elő. Néhány napja támogatásukért cserébe azt kérték tőlem, ha megválasztanak elnöknek, akkor a jövőben ne utasítsam el olyan kormány kinevezését, amelynek ők is a tagjai lesznek. Azt válaszoltam nekik, ilyesmit addig nem tehetek meg, ameddig nyilvánosan nem ítélik el a kommunista diktatúra törvénytelenségeit, a Prágai Tavasz letiprását és nem mondanak le az erőszakos hatalomátvétel lehetőségéről. Elmondtam nekik, hogy ennek ellenére én lehetek a kisebbik rossz számukra. Ugyanis eddigi tudományos pályafutásom során a jóléti társadalom, illetve a harmadik világ szociális gondjainak lehetséges enyhítésével foglalkoztam. Nemcsak a piacgazdaság, hanem a célirányos szociális politika híve is vagyok, amelyben az államnak is van feladata. Nem szeretem a cimkézést, de ezzel a gondolkodásmódommal sokkal inkább baloldali vagyok, mint a vetélytársam.
– Ha megválasztják, mire törekszik majd leginkább?
– Legelőször is a feszült belpolitikai légkör feloldására, amelyet értelmes párbeszéddel, kulturált nézetütköztetéssel és a stratégiai kérdésekről való kiegyezéssel lehet elérni. Az első lépés mindenképpen az igazságszolgáltató szervek és az Alkotmánybíróság, a politikusok és a jelenlegi államfő bíráló megnyilatkozásainak következményeként megcsorbult tekintélyének a helyreállítása. Nyilván emlékszik még a 2000-es amerikai választások végeredménye körüli zűrökre. Több hetes bizonytalanság után az illetékes testület 5:4 arányban döntött arról, hogy George W.Bush nyerte a választásokat. A minimális különbséggel született verdiktet végül mindenki elfogadta. Ilyen szintre kellene eljutnunk Csehországban és Közép-Európában is.
Szilvássy József