Jó magyar embernek most Iránt kell szeretni

Miután egy Mehsza (Zsina) Amini nevű fiatal kurd nő, frissen felvételizett joghallgató meghalt egy teheráni kórházban – feltehetően agyonverte a valláserkölcsi rendőrség, amikor letartóztatták, mert nem viselt előírásos módon fejkendőt –, az ország lángba borult. Két hónapja folynak a tüntetések, nők nyilvánosan eldobják, elégetik a hidzsábjaikat, levágják a hajukat, a városok utcáin forradalom zajlik, halált kiáltanak Hamenei ajatollahra. A válasz: a rendőrség és a Forradalmi Gárda terrorja. Az eddigi áldozatok számát több mint háromszázra becsülik (ebből negyvennél több a kiskorú). A parlament felszólította a bíróságokat, hogy gyorsított büntető eljárásokat folytassanak a tiltakozók ellen. Tizenötezer letartóztatottról van szó. Megszületett az első halálos ítélet. Viszonválasz: felgyújtják Khomeini házát, ami ma emlékmúzeum.

Az iráni rezsimet – ami ráadásul Moszkva egyetlen használható szövetségese az Ukrajna elleni népirtó háborújában – a korábbinál is hevesebb undor övezi világszerte. Európa fővárosaiban nem a szankciókat szidják az óriásplakátok és falfestmények, hanem az iráni felkelés jelszavát terjesztik: „Zán, zendegi, azadi.” Nő, élet, szabadság. Az egész világ – a teheráni rezsim közel-keleti függvényeit és Putyinékat kivéve – a lázadók pártján áll. Jellemző módon még a nem éppen demokratikus szomszéd ország, Azerbajdzsán tévéjében is úgy fejezi be az Iránről szóló időjárásjelentést a bemondónő, hogy látványosan lerántja fejéről a kendőt, és meglobogtatja haját.

Ezt a pillanatot érezte alkalmasnak Szijjártó Péter magyar külkereskedelmi és külügyminiszter, hogy magyar részről részt vegyen az iráni–magyar gazdasági vegyes bizottság ülésén, lejattoljon az iráni gazdasági miniszterrel, aztán közös sajtótájékoztatón bazsalyogjon. Csak mi, magyarok tudjuk, hogy ezt a rezsimet most szeretni kell.

Általában segíti a magyar kormány lépéseinek értelmezését, ha feltételezzük, hogy nem vezérli más, mint az uralmi elit üzleti érdekei és hatalommaximálási vágya. Parasztvakítás a „stratégiai nyugalom” vagy legújabb fogalmazásban „a józan ész és pragmatikus hozzáállás” hirdetése is. Illetve nagyon is működik a józan és meg a gyakorlatiasság, ha nem az ország, hanem egy szűk csoport szemszögéből.

A saját vagyonuk növelése, politikai hatalmuk könnyű megtartása és megerősítése kedvéért törleszkednek Putyinhoz, és ezért kötnek nagy, de az országnak előnytelen üzleteket Kínával. Minden ideológia kamu, csak eszköz, másodlagos.

De hogy ebben a helyzetben a véreskezű, fundamentalista muszlim iráni rezsimmel bratyiznak (keresztény Európa? bolond, aki elhiszi), miközben a külkereskedelmi forgalom viszonylag jelentéktelen (az oda irányuló magyar export jóval 1% alatt, az import aránya még kisebb), mintha azt jelezné, hogy a rokonszenv pusztán politikai és érzelmi alapú.

Nem feltétlenül kell a kapcsolatból számottevő anyagi és hatalmi haszonnak származnia. Elég, ha az illető rezsim tömeggyilkos, középkorian sötét és a szabadság ellensége. A mai magyar államhatalomnak az lenne jó, ha minél több ország ilyen volna. Ezért a kiszámítottan pimasz alkarlengetés Európa, a Nyugat felé.

Ja meg azt is mutathatják nagy élvezettel, bele a világ képébe, hogy hazudnak, mint a vízfolyás, mert megtehetik. Az Ukrajnának való fegyverszállítások, a katonai kiképzés megtagadásával nem a békét akarják közelebb hozni, hanem Oroszország győzelmét. Ahogy Irán is a drónjaival. Az ő fegyverszállításával nincs bajuk.

A főnökség hatalma idebent megingathatatlan, odakint pedig egy szabadságmentes világban érezné igazán jól magát. Aki ehhez hozzájárul, annak kijár a zászlódísz meg a pohárköszöntő.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.