Jó szándék és utcakő

Széky János | 2018. október 29. - 20:37 | Vélemény

Tegnap, Prágában nem egészen cseh stílusban, katonai díszszemlével emlékeztek meg Csehszlovákia megalakulásának, avagy függetlenné válásának századik évfordulójáról. Pozsonyban hivatalosan nem, itt holnap lesz egyszeri munkaszüneti nap a turócszentmártoni nyilatkozat jubileumán – tehát nem Csehszlovákia megalakulása érdemli meg az ünnepet, az legyen a cseheké, hanem Szlovákia deklarált csatlakozása Csehszlovákiához. Ami már rég nem érvényes.

Jó szándék és utcakő

Ráadásul a nyilatkozat előtt két nappal, Prágában a cseh vezetők és az egy szlovák, Vavro Šrobár a csehszlovák nemzet nevében nyilvánították ki, hogy létrejött az új állam. Ez a kettősség volt jellemző az államra egészen a végső felbomlás időszakáig: egyszerre volt cseh vállalkozás, aminek más szláv népek részvétele adott nagyobb súlyt – a németek és a magyarok nem számítottak államalkotó nemzetnek –, és többnemzetiségű alakulat, cseh dominanciával.

Bonyolult ügy – annál egyszerűbb a kérdés: hogyan lehet lelkesen megünnepelni valamit, ami nincs? Csehszlovákia élt szűk háromnegyed évszázadot, voltak jó korszakai, voltak rossz korszakai, de a legjobb akarattal sem lehet azt mondani rá, hogy létezik.

Akkor hát mit ünnepelnek a csehek és a szlovákok? Fogjuk fel a visszájáról: az Osztrák–Magyar Monarchia megszűnését. Mit nyertek? Egy többnemzetiségű államot, ami aztán felbomlott, akárcsak a Monarchia.

Van egy liberális és baloldali körökben elég népszerű magyarázat, amit büntetéselméletnek nevezek: ez a Trianon-fókuszú magyar nacionalizmus visszája, és azt tartja, hogy Trianon büntetés volt az 1918 előtti időszak magyar nemzetiségpolitikájáért. Ha jobban bánunk a nemzetiségekkel, maradnak (és akkor természetesen tárgytalan az igazságos etnikai határok kérdése). Hogy a legegyszerűbb mitizált példát mondjam, ha nincs a csernovai sortűz, Hlinka nem akar „ezeréves házasság után elválni” Magyarországtól. De az ilyen „mi lett volna, ha” konstrukciókra semmiféle bizonyíték nincs, ha a feltételezett kiváltó okokról lehántjuk a mítoszt.

A nacionalizmus abban a korban általános tendencia volt, nem kellett a megerősödéséhez valamilyen más nacionalizmus bűne. Sokat segített neki viszont az íróasztal melléki jót-tenni-akarás. Wilson amerikai elnök, presbiteriánus déli rabszolgatartó család sarja, akinek tizennégy pontjából egy új és jobb világ ígéretét olvasták ki a háborúban megkeseredett európai politikusok, mély ellenszenvvel, egyes források szerint gyűlölettel nézte a középkor óta folytonos hagyományú Osztrák-Magyar Monarchiát, amit ráadásul katolikus dinasztia tartott össze.

A nevezetes tizennégy pont közül a leghíresebb, a tizedik 1918. januárban még azt mondta ki, hogy a Monarchia népeinek „a lehető legszabadabb lehetőséget kell megkapniuk az autonóm fejlődésre”. Értsd: nem elég, hogy Ciszlajtániában az általános választójog alapján a nemzetiségeknek arányos képviseletük lehet a törvényhozásban (Magyarország különállása, meglévő autonómiája amerikai szemnek áttekinthetetlenné tette a problémát) , hanem fel kell gyorsítani az állam széttagolását. Őszre Lansing amerikai külügyminiszter leszögezte, hogy ez is kevés, ha a birodalom népei függetlenséget akarnak, Washington támogatni fogja őket.

Csakhogy a szép elmélet ritkán valósul meg ugyanolyan szépen a gyakorlatban. A népek önrendelkezéséből részben nem lett semmi, részben megmaradt ígéretnek, a többnemzetiségű Monarchia északi sávjában, a lengyel területtől délre többnemzetiségű, szláv többségű, cseh fölényű állam jött létre. A szlovákok kénytelenek lettek volna hozzászokni politikai másodrendűségükhöz, nem beszélve a ruszinokról, akiknek vezetője, Grigorij Zsatkovics (Zsatkovics Gergely) három év után kiábrándultan hajózott vissza Amerikába, miután konstatálta, hogy a ruszinok a csehekhez és a szlovákokhoz képest is másodrendűek.

Ha lett volna tényleges önrendelkezési jog, nemcsak Trianon alakul másképpen, hanem egész Csehszlovákia sorsa – nem lesz időzített bomba a szudétanémet kérdés, bár az is igaz, hogy Csehország ma nagy valószínűséggel gyengébb lenne. A „mi lett volna, ha” kérdésén fantáziálni nem érdemes. De az tény, hogy a népek önrendelkezési jogának eszményével Wilsonék a valóságban a közép-európai nacionalizmusokat vadították el.

Jó szándékkal kövezték ki a XX. századi poklokhoz vezető utat. A mai helyzet kicsit hasonló, ma a népek önrendelkezési joga helyett a „nemzeti önrendelkezési jog”, a „nemzetállamiság”, azaz antiföderalizmus eszményét hirdetik sokan a Monarchiához hasonlóan nehézkes, ámde szintén liberális, nemzetek fölötti és békében fejlődő Európai Unióval szemben. Csak a maiak jó szándékában nem vagyok annyira biztos.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.