Jogunk van, de hol a kötelesség? – merült fel a kérdés egy nagymegyeri beszélgetőesten

A beszélgetőest remek hangulatban telt, a jelenlévők aktívan bekapcsolódtak az eszmecserébe. Szó esett a hitéletről, a járványhelyzetről és a koronavírus elleni oltásról is. Herdics György címzetes apát az utóbbi kapcsán kiemelte véleményét, miszerint beszélni kell erről a témáról. Elmondása szerint ő maga már megkapta a vakcinát, amit bátran fel is vállal.

„Jómagam nem vagyok e terület szakértője, így megbízom a szakemberekben”

– magyarázta a döntését, majd hozzátette, úgy véli, egyházi képviselőként kötelessége példát mutatni. Azt azonban aláhúzta, saját meggyőződését senkire sem erőszakolja rá, csupán elmondja a véleményét. A döntést nem hozza meg más helyett. „A hivatástudattal rendelkezőknek igenis kötelességük nemes szándékkal befolyásolni a közvéleményt” – hangzottak el szavai.

Az est folyamán sokat beszéltek az oltásról. Az egyik legfőbb kérdés az volt, hogy az oltakozás vajon magánügy vagy közügy. Voltak, akik az utóbbira szavaztak, de többségben talán azok voltak, akik szerint a vakcina kérdése egyértelműen közügy. Jelen volt két doktornő is, akik igencsak nehezményezték, hogy az emberek kétségbe vonják a hozzáértő személyek szavát. Az előadók és a résztvevők közül páran többször is hangsúlyozták, hogy hinnünk kellene a szakembereknek, hiszen ők minden bizonnyal jót akarnak nekünk, s azért dolgoznak, hogy megmentsenek bennünket a vírustól.

Mahulányi József feltette a kérdést:

„Jogunk van, de hol a kötelességünk?”

Gondolt itt arra, hogy a legtöbben azt hangoztatjuk, hogy mi mindenhez van jogunk, arról azonban szeretünk megfeledkezni, hogy kötelességeink is vannak. Így például kötelességünk megóvni a körülöttünk lévők egészségét, és kötelességünk felelősségteljesen viselkedni, legyen bármennyire is nehéz a helyzet.

Egy résztvevő elmondta meglátását, miszerint az oltás hatalmas társadalmi szakadékot hozott létre. Véleménye szerint az elmúlt időszak, a járványhelyzet, az oltáshoz való hozzáállás egyrészt az egyház próbatétele is. Megmutatja ugyanis, hogy mennyire tudja az egyház összetartani a közösséget.

Mahulányi József egyetértett abban, hogy bizony az elmúlt időszak próbára tette a hitet. Az esperes jelenlegi tapasztalatai azt mutatják, hogy egyelőre még sokan hanyagolják a templomba járást, még azok közül is, akik azelőtt a szentmisék rendszeres látogatói voltak. Ennek kapcsán egy jelenlévő hölgy kifejtette meglátását és saját érzéseit. Elmondta, számára lelki felüdülést jelentett, hogy ha személyesen nem is mehetett el a templomba, online legalább részese lehetett a szentmiséknek. Bár azt hozzátette, a virtuális tér nem nyújtotta ugyanazt az élményt, mint a valóság, de kapaszkodónak tökéletes volt. Bevallotta ugyanakkor ennek a hátrányát is, mégpedig, hogy a hívek elkényelmesedtek. Megszűnt a folytonosság, aminek következtében megszokták, hogy otthonról, kényelmes körülmények közt, mindenféle készülődés nélkül lehetnek részesei a miséknek, ami magával hozta, hogy bizony igencsak nehezen szoknak vissza ahhoz, hogy szép ruhába bújjanak és útra keljenek a templomba. Beismerte, neki is szüksége volt időre ahhoz, hogy visszazökkenjen a megszokott kerékvágásba.

Egy másik felszólaló nehezményezte, hogy a legfelsőbb egyházi személyiségek nem voltak „erőszakosabbak” e téren, s nem harcolták ki, hogy ha bizonyos korlátozások mellett is, de a hívek látogathassák a szentmisét. Ezzel kapcsolatban Herdics György megjegyezte, bár Csehország a legateistább ország, mégis, ugyan korlátozva, de az emberek látogathatták a templomokat. Ezzel a gondolatával pedig mondhatni megerősítette a felszólaló hölgy hiányérzetének jogosságát.

Az egyházi személyiségek elismerték, hogy bizonyosan nincs könnyű dolguk a híveknek, megértik, hogy nehéz újra visszaülni a templom padjaiba. Azt azonban hangsúlyozták, hogy nagy szeretettel várnak vissza mindenkit, hiszen, mint mondták, nekik is nehéz volt a híveik nélkül szentmisét tartani.

„Egy kamerába beszélni nem ugyanaz, mint a templomban ülő emberek előtt prédikálni”

– értettek egyet.

(SzC)