Orbán gazdaságképe 2. – Jöjj el, zsarnokság, te szülj nekem casht!

Az első rész végén arról próbáltam okoskodni, hogy a gazdasági propagandában használt orbáni többes szám első személy két jelentése ránézésre nem fér össze.

„Jelenti egyfelől a nemzetet mint közösséget, ahol mindenkire ugyanazok a kötelező szabályok érvényesek, együtt sírunk, együtt nevetünk… Másfelől a szűk uralkodó klánt, amely valahonnan a fellegek magasából kommunikál »az emberekkel«; és szabályokat, kötelezettségeket ró ki rájuk, amelyek őrá magára nem érvényesek.”

De valójában a kétféle használat egyáltalán nem összeférhetetlen. Sem tartalmilag, sem funkcionálisan. Ugyanez a kettősség működik egyébként (a cél szempontjából hibátlanul) Orbán és az őt kiszolgáló Rogán-stáb olyan politikai csatakiáltásaiban, mint hogy „A brüsszeli szankciók tönkretesznek minket”; „Üzenjük Brüsszelnek, hogy ők is megértsék” vagy „El kell foglalnunk Brüsszelt” (kiemelések tőlem).

Valóságos jelentése: Orbán üzenget, Orbán üzleti érdekeit veszélyeztetik a szankciók, Orbán akarja elfoglalni Brüsszelt (azaz a domináns, tehát a Bizottság elnökét adó pártszövetség irányadó embere kíván lenni az EP-választások után). Ám így ezt képtelenség volna elfogadtatni a világban, és nem kapna használható mértékű támogatást hozzá Magyarországon, ha nem úgy adná elő, mint kollektív nemzeti érdeket. Nincs nehéz dolga, idehaza mindig fogékony közönségre talál.

Mint nem győzöm elégszer mondani, a magyar választóra legbiztosabban ható két ideológia közül az egyik: a sérelmi etnonacionalizmus. És ebben a kozmoszban a sérelmet okozó legfőbb ellenség tartózkodási helye hagyományosan tőlünk nyugatra van (leszámítva az 1945 és 2009 közötti, múló intervallumot, amikor idejött, majd visszaszivárgott a Kelet, miközben a Nyugat volt az ideál).

Ugyancsak ebben a kozmoszban a nyugati hatalmi központ csakis azért bánt minket, mert mi magyarok vagyunk, és azok valamiért ösztönösen utálják a magyarokat (Trianon a megdönthetetlen bizonyíték). Innen már minden magyarázat fölösleges, „a vak is látja”.

Orbánnak annyi feladata marad csak, hogy a nyugat-európai magyarellenesség axiómájából vezesse le a saját politikájával szembeni nyugat-európai bírálatokat: azért támadnak minket (= őt), mert magyar kivételességünknél fogva a döntő többséggel ellentétben fölismertük (= ő fölismerte) az igazságot, és „a magunk magyar útját járjuk” (megjegyzés: tapasztalhattuk már, hogy a makacs különutasság milyen rettentő sikereket hozott a magyar történelemben).

A célközönség tehát úgy reagál, ahogy Orbánnak hasznos. A kognitív művelet, hogy a teljhatalom birtokában lévő politikust, aki egyszersmind csúcspatrónus a gazdaságban, a publikum magával az országgal azonosítsa, már csak azért sem okoz nehézséget, mert a másik legerősebb ideológia az, amit úgy nevezhetnénk: államhívő kollektivizmus.
Ahogy a magyar választók túlnyomó többsége képtelen értelmezni az újkori demokráciát – ahol a hatalom nem egy központi kézben van, és még a központi kormányzatban is hol ennek, hol annak a részérdeknek, rivális ideológiának a képviselője diktál –, úgy a nagy többségnek a piac- és versenygazdaság is idegen koncepció.

E többség számára – nagyrészt már az 1989 utáni elitek, főleg a 2010 óta tartó Orbán-rendszer szoktatásának eredményeként – a gazdasági tevékenység abból áll, hogy ha az ember betart bizonyos szabályokat, például elvégzi a főnöke által rá kiosztott munkát, akármennyi értelme van, akkor havonta egyszer kap egy bizonyos pénzösszeget, ami általában elég a fennmaradáshoz.

Hogy mennyit, arról végső soron a központi államhatalom dönt. Az egyénnek, vele született adottságainak vagy tanult képességeinek, üzleti ambíciójának, álmainak és önérzetének itt nincs szerepe. Nincs egyéni vagy részérdek. Jól kell viselkedni, és akkor nem halsz éhen (sokkal többen reménykedni dőreség, Sz. J.), mint Orbán is megmondta az évértékelőben, lásd megint az előző részt.

Ha viszont a kreativitásnak, polgári önérzetnek, becsvágynak, vállalkozókedvnek, kockázatvállalásnak, együttműködő problémamegoldásnak, a polgári rendességnek semmiféle jutalma nincs, akkor olyan népesség fog kinevelődni, aniből ezek a tulajdonságok hiányoznak. Ennek az országnak a sorsa megpecsételődik.

Vagy már megpecsételődött. Magyarország egyedül van a térségben azzal, hogy itt 0 a gyorsan növekvő technológiai vállalatok száma. Üzleti hatékonyság szempontjából Magyarország megrekedt a legrosszabbak között. A kockázatitőke-befektetés, más szemszögből a startupok jövője, mondjuk úgy udvariasan, vidékies (90 milliárd forint kockázatitőke-befektetés, az annyi, mint negyedmilliárd dollár, összesen; azaz 0,25 darab unikornis). Az innováció helyzetéről a folytatásban.

A választók között a kivételek aránya nem olyan tragikusan csekély, mint a demokrácia intézményi alapjait ismerők esetében, hiszen Magyarországon is milliók élnek a piacról és a piacból, a maguk bőrén tapasztalják a hullámzásait, tehát legalább elvileg levonhatnák a következtetést, hogy nincs ez így jól. De a politikai elit mindkét oldala gondoskodott arról, hogy ezeknek az embereknek, főleg azoknak, akik a Magyarországon mostanában adottnál jobban szeretnének a piacról és a piacból élni, semmiféle politikai képviseletük ne legyen, illetve érdekeik ne számítsanak a politikában. A „ne számítsanak” azt jelenti: „ne létezzenek”.

Az, hogy a kormányzó hatalom ellenük van, hagyján. A változatosság kedvéért nézzük csak az ellenzéket: azon a térfélen például szinte hagyomány, hogy a kis- és középvállalkozásokról kb. úgy beszéljenek: „Jut eszembe, vannak még ezek is”. A legutóbbi – kudarcra ítélt – összefogás hajnalán a parlamentbe készülő pártok közös kormányzási (kac) programfélét fogalmaztak meg, aminek az ötödik pontjában sok más között szerepelt az a mondat: „Az új munkahelyek teremtése, az ország fejlődése érdekében a kis- és középvállalkozásokat ugyanúgy stratégiai partnernek tekintjük, mint a gazdaság többi szereplőjét.”

Őket is. Mellékszereplők, akikre „az ország fejlődése” végett van szükség (tehát az, hogy ők boldoguljanak, másodlagos kérdés, nem a népboldogító politikusok ügye), és akik „szövetségesei” az ellenzéknek (tehát nem a bázisa, amit netán képvisel egy képviseleti rendszerben).

Holttérbe esik náluk, hogy a kkv-szektortól kétszer annyi ember megélhetése függ, mint a nagy munkaadóktól, hogy ennek a 2,2 millió nagykorú embernek (vagy legalább egy részének) a támogatását meg lehetne szerezni „ kiábrándult Fidesz-szavazókról” folytatott meddő politológusi spekulációk helyett. Nincs szó róluk ugyanis sem a maxizmus klasszikusaiban, sem a New School for Social Research posztmodern kiadványaiban, sem az aktuális facebokos vagy youtube-os észosztók szövegeiben,

Vagy íme az új ellenzéki üstökös 12 pontja közül a tizenegyedik: „a kkv-k és a gazdák támogatása”. Így. Mondjuk a kkv-kat elsősorban nem „támogatni” kéne, ahogy a gazdákat eleve támogatja az Európai Unió, hanem hagyni vállalkozni, ellenben nem módszeresen fojtogatni, és nem lerabolni. Legfőképpen: hagyni kéne működni a piacot.
De befejezem az ellenzék nyüstölését, talán egy utócikkben majd részletesebben. Csak azt szerettem volna érzékeltetni, hogy az orbáni manipulációval szemben nincs számottevő ellenállás, politikailag hatásos program vagy narratíva. Most, a rendszer válsága idején sincs. Visszatérve az évértékelő beszédhez:

Orbán következetesen többes szám első személyben beszél a gazdaságról: „kiélezett, sőt késhegyre menő küzdelemben szerezzük meg” a „zöldenergia-beruházásaink nagy részét”, „most először nem követői vagyunk egy technológiai forradalmi átalakulásnak, hanem globális éllovasai” (itt nem ám magyar, hanem német és kínai cégek beruházásairól van szó, és nem gond, amivel a szociálliberális kormányok alatt idehozott nyugat-európai cégeket vádolták, miszerint „kiviszik az országból a profitot”), „ehhez értünk”, „ebben nem vagyunk rosszak” stb

A magyar gazdaságban egyetlen fontos cselekvő szereplő létezik: ez a bizonyos „mi”, aki, mint föntebb láttuk, két aktort jelent: az egységes érdekű nemzeti kollektívát és az Orbán vezérelte üzleti hálózatot. A nemzeti érdek osztatlan, és egybeesik a hálózat érdekével. Verseny csak kifelé van: „diplomáciai küzdelem”, amely a beruházásokért folyik (a korrupciós oldalát ne firtassuk).

Úgy is mondhatnánk, a magyar gazdaságban végső soron egyetlen aktor van, aki Orbán Viktornak számít, és azt Orbán Viktornak hívják. Ő a „Mi”. Játszik, mint elkényeztetett gyerek a villanyvonattal.Ha úgy tetszik neki, begyorsíthatja az egyik szerelvényt és leveheti a sínről a másikat, állítgatja a váltókat, rendelkezésére áll hozzá a teljes államhatalom és államapparátus, a jogalkotás, a költségvetés, a diplomácia. Mért ne játszana kedvére, és mért ne úgy, ahogy a saját érdeke diktálja? Megteheti a gazdaságban mindezt, mert a politikában nincs demokrácia. Az ő cselekvőképességét veszélyezteti minden verseny, minden független szereplő.
A hazugságokat, torzításokat, elhallgatásokat, blöfföket, sunyi keretezéseket majd legközelebb elemezném egy-két példával. A módszerek nem különülnek el élesen, s a cél ugyanaz: az élő gazdaság leuralása haszonszerzés céljából, a konkurensek és általában a verseny kiküszöbölése – nemcsak azért, mert akadályozza a maximális haszonszerzést, hanem mert veszélyeztetné a politikai egyeduralmat. Orbán tanult a posztszovjet történelemből.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.