Jönnek az amerikaiak? Nem, mennek!

A munkálatokat az osztrák Strabag és a magyar Market Építő Zrt. végezte. Az utóbbi cég többségi tulajdonosa Garancsi István nagyvállalkozó, a miniszterelnök belső körének tagja. Minden részletkérdést leszámítva a történet szempontjából az a fontos, hogy 2016 szeptemberében a CEU és a NER vezető körei között szent volt a béke, sőt, kapcsolatuk hasznos együttműködésként volt jellemezhető.

Nem egészen négy hónap múlva, 2017 januárjában a vezető körök – orosz mintára – propagandahadjáratot indítottak Soros György és általában a civil szervezetek ellen, s várható volt, hogy ennek jogi kihatásai lesznek. Amikor a támadás újabb néhány héten belül elérte a CEU-t és személyesen Ignatieffet, rebesgetni kezdték, hogy „a CEU-t ki fogják pakolni az országból”, mi volt a válasz?

Az egyik, hogy „oktatási intézményként nem számítanak támadásokra”. A másik, hogy a rektor a biztonság kedvéért került minden lehetséges okot, amiért a politikai vezetés megharagudhatott volna. Sűrűn hangoztatta, hogy „fegyelmezettségre” van szükség, nem engedte, hogy a még párttá sem alakult Momentum Mozgalom fórumot tartson az egyetemen, s egy professzor önként lemondta a civil szféra elfoglalásáról szóló előadását. Mindez már előrevetíti a következő szűk két év reménytelen taktikáját, de tegyünk egy kitérőt: milyen politikus Michael Ignatieff?

Tömören: fennkölt, nagyratörő és sikertelen. Összesen öt és fél évet töltött a politikában. Amikor 2005-ben a világ legjobb egyetemein végzett, orosz grófi származású szépírót, médiaszemélyiséget, történészt, publicistát, világpolitikai elemzőt, egyetemi tanárt importálták a Kanadai Liberális Pártba, azonnal igazi miniszterelnök-anyagot láttak benne. 2011-ben nem hogy miniszterelnök nem lett, de történelmi mélypontra vezette pártját: a liberálisok, történelmük során először, csak harmadikok lettek a választáson. Ignatieff ekkor, 64 évesen visszatért az egyetemi világba. Budapestre a Harvardról érkezett.

Nem tudni, tisztában volt-e azzal, hogy mibe csöppent. Mennyit tájékozódott, és kik tájékoztatták. Amikor 2016 szeptemberében elnök-rektorként megkezdte a tanévet, úgy látszott, nincs semmi ellentét a kormány és az egyetem között. Január-februárra valami gyökeresen megváltozott ebben a viszonyban, noha az egyetem tevékenységében, filozófiájában semmi; és a magyar kormány sem váltott irányt. Akkor tehát logikus, hogy a külső körülmények megváltozása idézte elő a fordulatot. De hogy mi, arról csak feltevéseink lehetnek.

Megválasztották elnöknek Donald Trumpot. Elképzelhető, hogy Orbán, akinek sok baja volt az Obama-kormányzattal – és a kongresszusi demokratákkal, akiket magyar észjárás szerint az elnök függvényeinek tekintett –, megkönnyebbült a republikánus jelölt győzelme után – amúgy is neki szurkolt bevándorlásellenes politikája miatt, és úgy vélte, bevágódik nála, ha lecsap deklarált ellenségére, Soros Györgyre.

Ez azonban csak feltevés, ahogy az is, amit akkoriban gondoltam: hogy a döntés idegen – orosz és egyéb posztszovjet – „nemzetbiztonsági érdekeket” szolgál, hiszen Putyinnak megrögzött félelme, hogy a nyugati pénzből támogatott, nyugati szellemű egyetemeken kiképzett civilek, szakemberek és politikusok ugyanúgy megpróbálhatnak színes forradalmat kirobbantani, mint 2003-ban Grúziában, vagy 2004-ben Ukrajnában. Amikor is „a Soros” által támogatott szervezeteknek valóban fontos szerepük volt a Moszkva-barát vezetők elkergetésében vagy legyőzésében.

Egy harmadik lehetséges indok később vált világossá: a nemzetközi mozgalommá nőtt Nyílt Tanulási Kezdeményezés (OLIve) lehetővé tette a CEU hétvégi kurzusain való részvételt, azaz a szabad mozgást menekülteknek és nem regisztrált menedékkérőknek. Lehet, hogy a törvénymódosítás homályosan megfogalmazott nemzetbiztonsági kitétele erről szólt, ezt azonban a politikai vezetés nem sietett tisztázni egészen idén augusztusig, amikor egy új – bár ismét homályosnak hagyott – jogszabály tetemes különadóval igyekezett elrettenteni a bevándorlók támogatásától és oktatásától.

Mindegy, Ignatieff kísérletet sem tett a 2016-17 telén bekövetkezett változás értelmezésére. Soha nem hozta szóba, hogy az egyetem megroppantása kinek kedvez a nemzetközi politikában, ami pedig a büntetőadót illeti, jogászokkal konzultálva haladéktalanul leállította az OLIve-ot, és felfüggesztette a közép- és dél-európai migráció kutatására meghirdetett, uniós finanszírozású Marie Curie-ösztöndíjprogramot.

Ignatieff taktikájában két negatív elem – mondjuk magyar szóval: hiány – fonódott össze. Az egyik – láttuk – a mindenáron való konfliktuskerülés, a másik a magyar és térségbeli politikai viszonyok nem ismerete. Hát, ennyi haszna volt. „A lex CEU elfogadása óta eltelt 20 hónapban többször úgy gondoltuk, hogy a kormány talán hallgat a józan észre” – mondja a Magyar Narancsban („Nem csak magunkért harcolunk”, Teczár Szilárd interjúja, 2018. december 6.)

„Talán”? És miféle „józan ész”? Aki ismeri a magyar politika beszédaktusait, annak teljesen világos volt, hogy a kormány el akarja kergetni a CEU-t, és ebből a célból, nem másért – teljesen önkényesen – józan ész szerint teljesíthetetlen feltételeket szab. Ha valaki olyan botor volna, hogy megpróbálja teljesíteni, a kormány megtalálja a kifogást, hogy az mért nem felel meg a kívánalmainak, és ha még úgy sem talál semmit, akkor egyszerűen nem reagál, nemet se mond, csak elhúzza az időt addig az időpontig, amikor a kipécézett áldozatnak nincs más választása, mint feladni. Nem kell ehhez se boksz, se békés tárgyalás.

A kudarcos kanadai értelmiségi-politikus pedig abban a hiszemben élt, hogy a kormánnyal lehet úgy tárgyalni, ha megalázkodva teljesítik minden teljesíthetetlennek szánt követelését. Tárgyalni ugyan lehetett volna, de ahhoz ismerni kellett volna a magyar játékszabályokat. Volt már olyan, hogy ez a kormány engedett, és visszavonta valamilyen utálatos döntését – olimpiai pályázat, netadó, vasárnapi zárva tartás – csakhogy ahhoz a tiltakozók oldaláról látványos erőfelmutatásra volt szükség. A „látványos”-t szó szerint értem: olyan, ami a hazai médiában, sőt a világ médiájában jól mutat, ami a kormányt kínos helyzetbe hozza az igazságukról meggyőződött, dühös polgárokkal szemben.

És még ez sem hiányzott. A lex CEU elleni tüntetésekben megvolt a düh, megvolt a tömeg, megvoltak a polgárok. De Ignatieff maga fogta vissza a további demonstrációk lendületét azzal, hogy csak zavarnák a tárgyalásokban. És elment tárgyalni Amerikába – bízván személyes tekintélyében és kapcsolataiban – úgy, hogy azt sugallta a külpolitikába beleszólni tudó elitnek: Orbánékkal meg lehet egyezni. Komolyan vették: rendben, biztos így van, de akkor minek kell ide támogatás.

A Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség és a vele összhangban – a jelek szerint őszintén – naiv Ignatieff végig úgy gondolta, hogy valamilyen nyugati tényező majd minden valósághű magyarázat nélkül átlátja a helyzetet, és rádörren Orbánra, hogy mit csinálsz, hé!, Orbán pedig elszégyelli magát, és minden visszavon.

Majd Ignatieff! Ő elintézi! Majd az Európai Néppártnak eszébe jut a saját maga meghúzta vörös vonal, és kizárja a Fideszt! Majd Cornstein nagykövet odavág. Majd az Alkotmánybíróság! Majd a luxemburgi bíróság! Majd megkapjuk a kártérítést! És egyik sem teljesül, folyamatos hasraesés következik, még teljesebb vereség.

A legújabb utolsó szalmaszál a sok közül az, hogy az uniós jogszabályok értelmében ha Bécsben akkreditálják az amerikai képzéseket, akkor a CEU akár még haza is költözhet a következő tanév elejére, az egész csak félelmetesen okos színjáték volt Ignatieff és jogászai részéről, azért mentek bele az egészbe. Ehhez el kellene hinni, hogy a színjátékba belevonták – tudtukkal vagy tudtukon kívül – New York államot, az osztrák kormányt, Bécset, és beleöltek rengeteg pénzt, átverik a jelentkező diákokat, viszont a magyar közönségbe belevésik, hogy az önkényuralommal szembeni megalázkodás a követendő taktika. Nem hiszem el, de ha így történik is, a járulékos veszteség nagyobb, mint az erkölcsi, politikai és szakmai nyereség.

Ily módon pofán vannak törölve azok a rebellis srácok, akik a bejelentett tüntetés vége után a Parlament lépcsőjénél azt skandálták: „Ruszkik, haza!”; akik az Oktogonon buliztak; azok a CEU-s hallgatók és momentumosok, akik világosan megfogalmazták, hogy a CEU nevű amerikai egyetem távozásával a magyar polgárságot és esélyeit érné – most már jelen időben: éri – csapás.

A hírek szerint az egyetem zömében amerikai, keleti parti értelmiségiekből álló Igazgatótanácsának kezdettől nem volt ellenére, ha a CEU a zűrös Budapestről Bécsbe költözik, ami mégiscsak a világ második legélhetőbb városa. Nem volt érdekük, hogy ott maradjon. Egy közép-európai egyetemnek ma természetesebb székhely Bécs, mint Budapest.

Úgy is fogalmazhatnánk, újra érvényesül a nagyobb valószínűség. Huszonöt évvel ezelőtt úgy látszott, hogy a CEU Budapestre jövetelével elkezdődik egy folyamat: a Nyugat részévé kezdünk válni, van már amerikai egyetemünk sok magyar oktatóval és hallgatóval, csodájára járnak a diákok a térség kevésbé szerencsés országaiból, lesz több amerikai egyetemünk is, a magyarok pedig nyugati színvonalra emelkednek a szellemi szabadság légkörében, az általános felzárkózás jegyében.

Mennyi kell hozzá? Huszonöt év? Á, az sok. Gondoltuk.

A felzárkózás a térség többi államához képest is elmaradt. Ami a szellemi szférát illeti: a kormány azon van, hogy Magyarország a Kreml ideológiai gyarmatává változzon.

Jó lenne, ha a magyar középosztály polgári státusra vágyó része – a CEU-s tiltakozások mutatták, hogy létezik ilyen – nem örök reflexszel a művelt Nyugat segítségében bízna, hanem számot vetne a vereséggel, és újra… nem, elkezdené a küzdelmet a maga erejéből, akármennyi van.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.