Július 6-án kezdődik a pamplonai bikafuttatás
Az észak-spanyolországi Pamplonában július 6-án kezdődik a San Fermín Fesztivál, amelyet fő látványossága, a bikafuttatás tett világhírűvé.
A legenda szerint Pamplona első püspöke, Szent Fermín egy római szenátor kereszténységre áttért, jámbor lelkű fia volt, akit 303-ban galliai térítőútján, Amiens-ben fejeztek le. A mártírhalált halt püspök lett Pamplona védőszentje, Navarra társpatrónusa, a csizmadiák, a borkereskedők és a pékek védőszentje. Ereklyéinek egy része 1196-ban került vissza Franciaországból szülővárosába, ahol ettől kezdve október 10-én tartották ünnepét.
Az időpontot a zord őszi időjárás miatt 1591-ben július elejére, a hagyományos állatvásárok idejére tették át, amikor a jószágaikat a városba hajtó marhakereskedők bikaviadalokat is tartottak. A két esemény összekapcsolásából született, eleinte kétnapos Feria de San Fermín (vagy ahogy a helyiek nevezik: sanfermines) idővel egyre hosszabb ideig tartott, újabb látványosságokkal - köztük a 17. századtól a bikafuttatással - bővült, és egyre több látogatót vonzott.
A napjainkban már kilencnapos ünnep a múlt században Ernest Hemingway révén vált világhírűvé. A Nobel-díjas amerikai író 1923-ban látta először a bikafuttatást (encierro), amelynek 1926-ban megjelent Fiesta (A nap is felkel) című regényében állított irodalmi emléket. Műve felkeltette az érdeklődést a szokatlan látványosság iránt, amelyre ma már özönlenek az emberek. A kétszázezer lakosú Pamplona utcáit ilyenkor egymilliónál is több turista lepi el, akik esznek-isznak, énekelnek, táncolnak, és gátlásaikat levetkőzve, féktelen mulatozással töltik a világ legőrültebbnek tartott fiesztáját. Erre idén kétéves kényszerszünet után lesz ismét módjuk, mert a több évszázados tradícióval rendelkező eseményt tavaly és tavalyelőtt is le kellett mondani a koronavírus-járvány miatt.
A fesztivált július 6-án délben a városháza erkélyéről kilőtt rakétával (chupinazo) nyitják meg a teret betöltő, tengerként hullámzó, hagyományos baszk viseletbe (fehér ruha, nyakba kötött piros kendő és piros derékszalag) öltözött tömeg előtt. A következő nap reggelétől aztán naponta több ezer helybéli és turista bizonyítja bátorságát - mások szerint kockáztatja könnyelműen az életét - a híres-hírhedt bikafuttatásokon.
A bikafuttatás menete évtizedek óta szinte változatlan. A kifejezetten bikaviadalokra tenyésztett állatokat a futtatás előtti éjszakán hagyományosan lábon hajtják át (encierrillo) a város közepén lévő karámokba. Reggel nyolc órakor rakéta fellövésével jelzik, hogy a karámból hat békés természetű ökör kíséretében (akik mindennap megteszik az általuk jól ismert utat) kiengedték a hat viadalra szánt, felajzott bikát. A hatmázsás kolosszusok előtt futók csupán egy összetekert újsággal "felfegyverkezve" rohannak végig az óváros kordonokkal védett, szűk utcácskáin. A bikaviadal-arénáig mindössze 875 métert kell megtenniük, de a három-négy percig tartó futás így is baleset-, sőt életveszélyes. A szabályok szerint a résztvevőknek tizennyolc évnél idősebbnek kell lenniük, alkoholt nem fogyaszthatnak, csak a bikával azonos irányba futhatnak, nem ingerelhetik az állatokat és a futás alatt szelfik készítése is tilos.
A résztvevőknek erős idegzetre, gyors reflexekre és jó erőnlétre van szükségük, de az sem árt, ha a szerencsével sem állnak hadilábon. A baszk ruhát viselő, tapasztalt helyiek, a mozók művészetnek tekintik a futást, komolyan edzenek, és indulás előtt Fermín szobránál énekelve kérik a szent áldását. A néhány ezer fős tömegben azonban sok tapasztalatlan turista tolong, akik gyakran dorbézolással töltötték az éjszakát. 1910 óta 16 ember vesztette életét a szűk utcákon, legutóbb 2009-ben öklelt halálra egy bika egy madridi férfit, a kisebb-nagyobb sérülések száma minden évben eléri a százat. Az útvonal mellett 50 méterenként elsősegélypontokat állítanak fel és húsz mentőautó is készenlétben áll. A bikafuttatás után kezdetét veszi a mulatozás, a vendéglátóhelyek kinyitnak, a futók bőséges reggelivel jutalmazzák meg magukat.
Az arénába befutó bikák egymástól elkülönített karámokban várják sorsuk beteljesülését. A közel húszezer főt befogadó Plaza de Torosba este fél hattól díszes ruhába öltözött lovasok és az elpusztult állatok szállítására használandó lovas fogatok vonulnak be, és fél hétkor elkezdődik a nap másik nagy látványossága, a bikaviadal (corrida). Az estéket tűzijáték zárja, a magasra felrepülő rakétákat a város minden pontjáról látni.
A viadalra szánt bikákat (toro bravo) minden évben nagy gonddal választja ki egy külön bizottság, az állatok tenyésztésére egy egész ágazat szakosodott, jellemző tulajdonságaik tenyészetenként különböznek. A miurai bikák veszélyesek és erősek, de az arénában nemes viselkedésűek, a Cebada Gagóból származók nyugtalanok és ingerlékenyek, a jandillaiak a legmerészebbek, futtatásuk mindig szenvedéllyel és drámával jár. A futtatáson minden nap más tenyészet bikái vesznek részt, és mindössze két istálló van (a Miura és a Victoriano del Río), amely bemutatkozása óta minden évben bekerült a kiválasztottak közé.
A macskaköves utcákon reggelenként végigdübörgő félelmetes bikák esténként már az életükért harcolnak, és kivétel nélkül alulmaradnak a szigorú koreográfia szerint küzdő, jól felkészült torreádorokkal szemben. A tömegeket vonzó bikaviadal az állatok számára szenvedés, védelmükben egyre hangosabban tiltakoznak az állatvédők, de egyelőre nem látszik valószínűnek, hogy a közeljövőben betiltsák a Spanyolországban művészetnek és kulturális eseménynek tekintett bikaviadalokat.
(MTI)
