Káosz a kirakatban

Magyarországon egy napon belül lemondott a köztársasági elnök és a volt igazságügyi miniszter, aki addig a pillanatig a kormánypárt EP-listáját vezette, és megingott egy másik volt Orbán-kormánytag jelenlegi széke, olyané, aki politikai kinevezettként lett miniszterből református püspök (egy fordított Péter János). Ha van belpolitikai válság, amit az egész világ láthat, akkor ez az.

Hogy lesz-e a válság mértékéhez fogható belpolitikai következménye? Jósolni nem szeretek, de számítsuk a valószínűséget abból kiindulva, hogy egy belpolitikai válságnak akkor van következménye, ha a tágabban értelmezett ellenzék – bárki, aki szemben áll a kormánnyal – ki tudja használni a kormányzat ellen.

Az ellenzék cselekvőképességéről viszont éppen ebben az ügyben szerezhettünk szilárd ismereteket. Ha ugyanis az a kérdés, hogy mi a szerepe az ellenzéknek a két magas rangú politikus villámgyors bukásában, hideg fejjel csak azt a választ adhatjuk: semmi. Ténylegesen Orbán tette őket a pozíciójukba, és Orbán adott utasítást a lemondásukra. Őt pedig a legkevésbé sem érdekli az ellenzék véleménye.

A hivatásos ellenzék február 2-án, pénteken elolvasta a hírt a tavaly áprilisi kegyelemről, és hétfőn a parlamentben követelte Novák Katalint lemondását. A friss hazai témával semmit nem ért el azon kívül, hogy lerontotta régóta első profi húzásának hatásfokát. Mármint hogy a parlamentben szóba hozta a svéd NATO-csatlakozás ügyét NATO-tagállamok nagyköveteinek jelenlétében, megmutatva, hogy Orbán nem állja szavát és bojkottjával bizonyítja: semmibe veszi a magyar parlamentet. Erről a világos képletről sikerült elterelni a nemzetközi biztonságért aggódó diplomaták figyelmét a külvilágnak nehezen követhető Novák-Kónya-történettel.

Voltak továbbá utcai demonstrációk Novák lemondásáért, mintha Novák önálló aktor volna, aki maga dönt a lemondásáról, lelkiismereti okokból, és a lelkiismeretére rá lehetne hatni. Csak egy ember tud ráhatni, mint az már három nap múlva kiderült. Nyilván úgy számolt, hogy ha elmaradna a gyors lemondatás, az többet ártana az ő hatalmának, mint az ország maradék presztízsének az, ha egyik pillanatról a másikra eltűnik két gondosan fölépített s a világban is valamennyire elfogadott kirakatszereplő.

Ha azt a kérdést tesszük fel, hogy az ellenzék hogyan tudja a maga javára fordítani a most előállt helyzetet, a válasz szintén: körülbelül sehogyan. Politikai fantáziája ugyanis általában nem terjed túl a személyi változásokon, meg annak a követelésén, hogy a tisztségeket töltsék be rendes emberek.

Ahhoz azonban, hogy magas rangú állami (és egyházi) tisztségviselők, föl egészen a „nemzet egységét megtestesítő” köztársasági elnökig ne kövessenek el disznóságokat; ha pedig elkövetnek, akkor ez ne tíz hónap múlva derüljön ki véletlenül; ha kiderül, akkor a bukásuk nem egyetlen csúcsvezető akaratának, dührohamának vagy tökéletesen cinikus számításának legyen a következménye – nos, ahhoz a politikai rendszernek kellene megváltoznia. Konkrétabban: be kéne vezetni a demokráciát.

A rendszer megváltoztatása viszont a magyar ellenzéknek eszébe sem jut, őszinte tisztelet az igen kevés kivételnek. Vannak abban a körben barátaim s olyanok, akiket ismerni vélek, úgyhogy mellőzök minden rosszindulatú feltételezést, inkább az a benyomásom, a zöm nincsen tisztában azzal, mi az a demokrácia. Hogy nem egyes személyek jóindulatán és tisztességén múlik, hanem intézményeken. Amik Magyarországon vagy nincsenek, vagy csak úgy hívják őket. És az ellenzék nem egyszerűen fölöslegesnek tartja, de el is utasítja ezeket az intézményeket, automatikusan, ösztönből. Beszerzi a rosszbajt, aztán fáj neki. És ez megy már mióta.

Még egyszer, nem árt ismételni: a demokrácia arra való, hogy a hatalom ne egyetlen vagy minimális számú ellenőrizhetetlen kézben összpontosuljon. Ennek pedig alapjában véve két garanciája van: a szabad és tisztességes választás egyfelől, a hatalommegosztás és ezzel összefüggésben a fékek és ellensúlyok rendszere másfelől.

Ennek a kétoldalú rendszernek minden fő elemét be kellene vezetni, hogy a rendszer demokratikus legyen – nincs túl sok –, de valahányszor az ember fölhánytorgatja, hogy mi hiányzik az intézményi alapokból Magyarországon, azt a választ kapja, hogy „nem időszerű”, „ez lényegtelen”, „az embereket nem ez foglalkoztatja, hanem a havi jövedelmük meg az oktatásésegészségügy”, és főleg: „előbb Orbán hatalmát kell megdönteni, aztán majd okoskodhatunk, értelmiségikém”. De így Orbáné marad az ország, a hatalom és a dicsőség, mindörökké.

Azazhogy bocsánat, most már az ellenzéki pártok egy intézményi változást mégis szeretnének: legyen közvetlen elnökválasztás. Mindezt azután, hogy 2010-ig ugyanennek az oldalnak a bölcsei bőszen bizonygatták, az 1989-90-es diadalra emlékezve, hogy a közvetlen elnökválasztás rossz dolog, mert így az elnök túlzott hatalomhoz jutna. Az eredmény: mivel a végrehajtó hatalom osztatlan maradt, a választás pedig aránytalan s aztán már tankönyvi értelemben sem tisztességes, lett egy túlzott, sőt teljhatalmú miniszterelnökünk, és mellette a mindenkori elnök egy eldobható báb.

Az összellenzék 2022-es választási programjában már felbukkant valahol eldugva a közvetlen elnökválasztás témája, de mindennemű rendszerből kiszakítva. Ugyanúgy elfelejtették, mint 2018 után az arányos választási rendszert. Most akkora volt a pofon, hogy megint átlépte az ingerküszöbüket egy felbuzdulás erejéig.

Persze a közvetlen elnökválasztásból most sem lesz semmi, viszont ellenzéki körökben már megindult a tanakodás a B-terv jegyében: kit kellene Orbán játékszabályait híven követve a kétharmados kormánytöbbségű parlamentben elnöknek jelölni, hogy ne válasszák meg. Reménytelen, de micsoda hatása lenne!

Körülbelül annyi, mint a rendszeren belül bármely ellenzéki akciónak.

Hajrá.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.