Kapálózás régen és most

Széky János | 2021. május 21. - 22:16 | Vélemény

Az óvodában, a hatvanas évek legelején ferihegyest  játszottunk. Akkoriban már elég sok magyar háztartásban volt tévé (főleg budapesti középosztálybeli körökben), és a tévéhíradóban az volt a legnagyobb szám, hogy a ferihegyi (ma Liszt Ferenc) repülőtérre megérkezett valamilyen külföldi vezető, ott pedig fogadta, mondjuk, Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke. Aztán, amikor az illető beljebb hatolt a városba, fogadta többek között Kádár János államminiszter is.

Kapálózás régen és most
Fotó: Getty Images - illusztráció

Úgyhogy széttártuk a karunkat, repültünk, berregtünk hozzá rendesen, aztán leszálltunk, és mi voltunk Sukarno meg Kwame Nkrumah meg Sékou Touré, akik jók voltak, mert szerették a Szovjetuniót és így Magyarországot is.

Utólag meggondolva: ez volt az a néhány év, amikor Magyarország a nemzetközi tekintélye (egyik) mélypontjára jutott. Az 1956-os szovjet invázió és a Kádár-rendszernek még a többi kommunista rezsimnél is kétesebb legitimitása miatt nem az ENSZ-ben nem vették le a napirendről a „magyar ügyet”, és tisztára öröm volt, ha szóba állt velünk valaki.

A szóba állók jellemzően a gyarmatosítás elleni harc nagy alakjai, az újonnan felszabadult országok vezetői közül kerültek ki, akik definíció szerint nem voltak a Nyugat hívei. Ez utóbbi tényt a Kreml szemfülesen ki is használta, így ejtették útba Európa keleti felébe látogatván a ghánai, guieai vagy indonéz elnök Magyarországot is. Aztán a saját hazájukban többnyire katonai puccs döntötte meg hatalmukat, ennek kivédéséhez ugyanis nem volt elég a szovjet támogatás.

Valamiért az óvodás kori ferihegyesdi jutott eszembe arról, hogy Szijjártó Péter külminiszter diadalmasan bejelentette: a hét végétől a magyar és a mongol, valamint a magyar és a grúz kormányzat elfogadja egymás igazolványait, és az állampolgárok „karantén- és tesztkötelezettség nélkül” utazhatnak egymás országába. (Magyarország esetében olyan igazolásról van szó, amin még azt sem tüntetik fel, mitől van védve az alany, nem hogy a vakcina fajtáját és az oltás idejét.)

Első reflexem természetesen a vállrándítás volt: bármilyen szívesen elmennék Georgiába (Grúziába) és Mongóliába, nem szerepel olyan közeli terveim között, mint hogy cécó nélkül átugorjak Pozsonyba vagy Bécsbe.

A második a csukott szájú nevetés, lökésszerű levegőkifújás az orron keresztül, esetleg halk, nyögésszerű hanggal kísérve (irodalmi szövegben göcögésnek, esetleg kaccanásnak szoktam fordítani):

ez egy siker a magyar diplomáciának? Nem érzékeli Szijjártó, az összes közeli beosztottja és a főnöke, hogy ennyire nevetségesek? Akkor baj van.

A harmadik már nem reflex, hanem inkább a reflex elhárítása, töprengés. Mondom, a nyugati egység, ez esetben az Európai Unió látványos félrepöccintésével folytatott kétoldalú tárgyalások engem a korai Kádár-rendszer diplomáciai kapálózására emlékeztetnek.

Semmi meglepő nem lenne abban, ha a mostani uralmi elit azt tekintené normálisnak és mintának, a siker példájának, amiben felnőtt: a Kádár-rendszert. Erre mutatna az is, hogy az 1971-es vadászati világkiállítás ötvenéves jubileumán, egy gyökeresen megváltozott világban akarják megismételni azt, ami akkor siker volt. Hiszen akkor eljött hozzánk Fülöp edinburghi herceg is. Ide, a vasfüggöny mögé, a vadak és puskák kedvéért. Csakhogy már nincs vasfüggöny, és Fülöp sem él, a vadászat meg nem akkora divat, sőt.

Lehet, hogy ez is benne van, közönséges gyermekkori berögződés, a felnőttség és a fantázia hiánya. De ez nem zárja ki azt, amit például a Magyarországra jól rálátó Dzurinda mond, és ami közelebb van a lényeghez: az 56 utáni évekkel ellentétben nem kényszerből, hanem önként vállalt nemzetközi stratégia orosz és kínai érdekekre emlékeztet, nevezetesen az Európai Unió megbénítására és leépítésére.

Akkori, nem választott vezetőink páriává tették az országot. Miközben kényesek voltak a „belügyeinkbevaló beavatkozásra”, ha a Nyugat tette. A mostani választott vezetők pedig gazemberek ügynökeinként működnek, és ezt nevezik szuverenitásnak. A Nyugattal szemben.

Visszatérve Mongóliára és Georgiára: a helyzet abban is különbözik Hruscsov és Kádár korától, hogy akkor az idelátogató politikusok szegény és küszködő fiatal országokat képviseltek, amiket föl lehetett karolni, hozzájuk képest még a létező szocializmussal, kommunista diktatúrával és parancsgazdasággal egyetemben is fejlettek voltunk.

Magyarországnak ma nincs oka ilyen önbizalomra. Lehet, hogy Mongólia és Georgia ma még nem fejlett ország, viszont egyvalamiben mindkettő Magyarország előtt jár: demokráciák.

Nem stabilak, és ezer bajuk van, de ebben az egy dologban tudnának mit tanítani – a magyar kormányoldalnak és ellenzéknek egyformán. Nem gondolom, hogy ha ebbe a két országba valóban megindul a turizmus, akkor a magyarok érzékelnék, hogy szabad világba csöppentek, a kockázat Szijjártóék szemszögéből igen csekély, de vajon számoltak-e vele? Tudják-e, milyen ideológiai veszélynek teszik ki honfitársaikat?

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.