Ha minden jól alakul, a Bárányvakság hamarosan könyvben is megjelenik (javítva, bővítve, kikerekítve), de nem olyan hamar, hogy addigra már ne legyen múlt idejű Gyurcsány Ferencnek a tegnapi majálison mondott beszéde.
Sokszor mondják nekem, hogy rendben van, ha valaki ennyire pesszimista; de hát az embereknek arra van szükségük, hogy valaki megmutassa nekik a kiutat. Ne csak a hangulatot rontsam, javasoljak megoldást is.
Itt olyan dolgok következnek, amelyek nem kellemesek, és tipikusan nem is hihetők azok számára, akik szívesen emlékeznek vissza 1989-re.
1989-ben, Magyarországon nem volt forradalmi helyzet. A „kommunista hatalom” nem különült el élesen a „néptől”.
A „rendszerváltás” kifejezés hungarikum, külföldön nem vagy másra használják (legföljebb magyar hatásra jelent meg némely szomszédos országban), ráadásul még idehaza sincs egyezményes jelentése.
Az előző rész végén az volt a kérdés, hogy a nyolcvanas évek ígéretes tendenciája után mi vezetett a magyar politikai közösség tragikus szellemi lepusztulásához.
Abban az 1988 tavaszán fölvett videóinterjúban, ahol a fiatal Orbán Viktor elmondja, mennyire megverte egyszer az apja, van egy érdekes részlet, ami nagyon illik sorozatunk témájához.
„Majd látni fogod, hogy a kommunisták nem értenek semmihez, a zsidók csak egymással állnak szóba, de itt vagyunk mi, jó családból való keresztény úrigyerekek, tartsunk össze.”
Kertész Imre szerint „a társadalom” nálunk „nem nézett szembe a holokauszttal”, ellentétben a németekkel, akik mintaképeink lehetnének.
A középosztály felelősségénél tartottunk.
Eltelt harmad évszázad, és sok szempontból nem hogy fejlődés nincs, de még rosszabb a helyzet...
Kevesen tudják (pontosabban: kevesen hajlandók elhinni), hogy Kádár 1956. november 4-én ott szerette volna folytatni, ahol október 31-én abbahagyta.
Ugyanúgy kudarcra ítélt utópia, mint a szigorú szovjet modell. Sem a szegénységet nem sikerült enyhíteni, sem a valóságos gazdasági növekedést elindítani, sem a társadalmi békét megvalósítani.
Mindenkinek hasznára válna, ha a sérelmek felhánytorgatása és az ellenfél szidalmazása helyett mindenki magába nézne: mit csinált, milyen állapotban volt ő vagy családja az 1980-as években.
A kis magántulajdon és magánmunka révén való gyarapodásnak az államosított gazdaság a megbízható bázisa, szolgáltató gépezete.
Közeledik Nagy Imre és társai ünnepélyes újratemetésének 25. évfordulója, és publicisták, történészek, politikusok nyilván sokszor el fogják ismételni azt a dogmát, miszerint 1989. június 16-án bukott meg (végleg) a Kádár-rendszer.
Ott tartottunk, hogy a Kádár-kori életszínvonal-emelkedésnek Trianon után több mint fél évszázaddal fontos része volt abban, hogy a magyar nacionalizmus egy időre egészségesebbé vált, sérelmi és paranoid jegyei visszaszorultak.
Ekkor jutott a politizáló átlagember a legközelebb Trianon lelki feldolgozásához: „Csehek, románok, ti megtapostatok, de most nekünk a jobb, úgy kell nektek.”
A kérdés az, hogy a Trianon-központú magyar nacionalizmus hogyan mentődött át az ezredfordulóra. Hogyan lehetett a tabusítás negyven éve után mára a legerősebb ideológia?
Az előző rész tartalmából: A magyar demokrácia nem 2014-ben és nem is 2010-ben roppant meg.
A rendszerváltásról mennyire nem veszi tudomásul senki: hungarikum, egyedi, hazai találmány.
A kérdés tehát az volt, hogy miért nem látta senki Orbán kötcsei beszéde után, hogy a magyar többpárti, képviseleti, liberális demokráciának vége, annyi, lőttek.
A világtörténelem legbutább és legaljasabb országos népszavazását rendjén valónak találta az Alkotmánybíróság, és tökéletesen demokratikusnak tartották még azok a pártok is, amelyek ellen irányult.
Azzal feltevésemmel, hogy a magyar politikai osztály morálisan és szellemileg, összességében nem rosszabb minőségű a lengyelnél Lepperestül vagy a szlováknál Slotástul, le kellett számolnom.
