Itt olyan dolgok következnek, amelyek nem kellemesek, és tipikusan nem is hihetők azok számára, akik szívesen emlékeznek vissza 1989-re.

Az előző rész végén az volt a kérdés, hogy a nyolcvanas évek ígéretes tendenciája után mi vezetett a magyar politikai közösség tragikus szellemi lepusztulásához.

Abban az 1988 tavaszán fölvett videóinterjúban, ahol a fiatal Orbán Viktor elmondja, mennyire megverte egyszer az apja, van egy érdekes részlet, ami nagyon illik sorozatunk témájához.

Kertész Imre szerint „a társadalom” nálunk „nem nézett szembe a holokauszttal”, ellentétben a németekkel, akik mintaképeink lehetnének.

A középosztály felelősségénél tartottunk.

Kevesen tudják (pontosabban: kevesen hajlandók elhinni), hogy Kádár 1956. november 4-én ott szerette volna folytatni, ahol október 31-én abbahagyta.

A kis magántulajdon és magánmunka révén való gyarapodásnak az államosított gazdaság a megbízható bázisa, szolgáltató gépezete.

Közeledik Nagy Imre és társai ünnepélyes újratemetésének 25. évfordulója, és publicisták, történészek, politikusok nyilván sokszor el fogják ismételni azt a dogmát, miszerint 1989. június 16-án bukott meg (végleg) a Kádár-rendszer.

Ott tartottunk, hogy a Kádár-kori életszínvonal-emelkedésnek Trianon után több mint fél évszázaddal fontos része volt abban, hogy a magyar nacionalizmus egy időre egészségesebbé vált, sérelmi és paranoid jegyei visszaszorultak.