Kedvencek temetője: Jobb, ha a halottak holtak maradnak

Stephen King közismert regényének legújabb remake-je ugyan nem váltja meg a világot, de műfajában tisztesen helytáll. Megnéztük a Kedvencek temetője című filmet!

A világhírű regényíró számos művéből készítettek már filmadaptációt ilyen-olyan fogadtatással. Hiába King zsenialitása a művekben, azt nem minden esetben sikerült úgy a filmvászonra vinni, ahogy az egy könyvet olvasva átjönne. A két évvel ezelőtti Az nagyon odavágott, éppen ezért hasonló teljesítményt várhattunk a Kedvencek temetőjétől is.

A forgatókönyvet Jeff Buhler írta, aki dramaturgiai és más okokból egy-két helyen változtatott az eredeti sztorin, így annak is képes meglepetést okozni, aki kívülről fújja a regényt, illetve az 1989-es első filmet is letudta már néhányszor.

Az orvosként dolgozó Louis Creed feleségével és két gyermekével a nagyvárosi forgatagot hátrahagyva vidékre költözik, hogy visszavegyenek a tempóból és több időt tölthessenek együtt. Egy nap a család macskáját kivasalja egy autó, de mivel a szomszéd, Judd tudja, hogy Louis lányának mennyit jelentett a cicus, rejtélyes helyre kalauzolja a férfit – a közeli kisállattemetőnél lévő határt átlépve találnak végső nyughelyet a macseknek. Másnap viszont csoda történik: a macska visszatér az élők sorába – egy kicsit csapzottabb és gorombább, mint azelőtt, de mégiscsak ő az. Mikor már a család azt hinné, hogy minden visszatér a régi kerékvágásba, tragikus dolog történik...

Kedvencek temetője remekül hozza azt a nyomasztó atmoszférát, ami miatt a néző egy pillanatra sem tud ellazulni. Az ijesztgetős részek ugyan többnyire kiszámíthatók (ahogy a szereplő közeledik a bizonytalan felé, miközben a zene is teljesen elhalkul), viszont ezzel is olyan feszültséget tud kelteni, hogy bár tudjuk, hogy meg fogunk ijedni, legszívesebben elfordítanánk a tekintetünket a filmvászonról.

A feszültségkeltés generátoraként főként a balesetben elhunyt srác megjelenése, illetve az anyát évek óta kísértő múltja szolgál. Utóbbi kifejezetten nyomasztóra sikerült, nem csoda, hogy a filmben többször is elővették.

A 102 perces játékidő ellenére a cselekmény kényelmes tempóban bontakozik ki, elegendő időt szánva rá, hogy megismerjük a szereplőket, ezzel kellően megágyazva a család életébe belépő drámai fordulatnak.

Azt viszont sajnálhatjuk, hogy a gyermekét elveszítő édesapa erkölcsileg teljesen elfuserált tervéhez vezető utat csupán néhány jelenetben csapták össze – ezzel ugyanis azt a látszatot keltették, mintha mielőbb rá akarnának térni a film leglényegesebb részére, hogy azért lásson már egy kis vért is a néző. A befejezésről már nem is beszélve, hiszen a történet tulajdonképpen épkézláb lezárás nélkül ért véget.

A látványvilágra nem lehet panasz, a temetőnek is meg volt a saját túlvilági varázsa, amelynek köszönhetően szinte megcsapta az orrunkat a halál szaga.

A színészi gárda nagyon profin működött: Jason Clarke és John Litgow kettősének jelentős asszisztálása is kellett ahhoz, hogy a nézőben ne lankadjon a bizonytalanság és a kétség.

Említést érdemel még Jeté Laurence, aki 11 éves kora ellenére profikat megszégyenítő teljesítményt nyújtott: az egyik pillanatban még imádnivaló kislányként szaladgált és mosolygott, a másikban pedig rideggé és hátborzongatóan sejtelmessé vált.

Kedvencek temetője ugyan nem érte el azt a szintet, amit két évvel ezelőtt az Az produkált, azt azonban elmondhatjuk, hogy az elmúlt évek horrorjaihoz képest (amelyeket lássuk be, nem túl nehéz felülmúlni) egyértelműen a jobb kategóriájába tartozik.


(tt)