Kedvezményes vármegyebérlet

Most azonban vagy nem voltam figyelmes, vagy nem volt szerencsém, mert nekem úgy rémlett, Orbán Viktor nem mond semmi újat, csak reciklálja a kormányzati propaganda és dezinformáció torzításait, manipulatív átkeretezéseit, csúsztatásait, lényeget lényegtelennel takarását, féligazságait, elhallgatásait, hazugságait, összefoglalva: hazugságait. Ezek hibátlanul betöltik funkciójukat, a nép lebutítását és erkölcsmentesítését, az ellenzék pedig tehetetlen, egyrészt mert nincsenek eszközei, hogy saját értékrendjét érvényesítse, másrészt mert nincs saját értékrendje, leginkább csak keresi még, jó esetben. Minden úgy megy tovább, ahogy eddig volt.

Pontosabban a beszéd vége felé Orbán bejelentett egy darab újdonságot: „Bevezetjük a kezdvezményes vármegyebérletet is”, kádárosan megnyomva az is-t. Május 1-jétől buszra és vonatra a havi vármegyebérlet 9450, az országbérlet 18 900 forintért lesz kapható (pillanatnyi árfolyamon 24,60, illetve 49,20 euró).

Nem vagyok érintve, de teljesen racionális intézkedésnek látszik abból a fajtából, amit hatvan-hatvanöt éve Magyarországon közérzetjavítónak neveztek. Egy kombinált bérlet nagyjából annyiba kerülne, mint egy-egy tízkilométeres vasúti és buszbérlet külön-külön – biztosan kiszámolták, hogy az államnak is megéri, és örülnek is neki elegen a nem budapesti szavazók közül.

Sokan inkább a „vármegye” összetett előtagon akadtak fenn. Csak úgy röpködtek közösségimédia-szerte a vármegyék meg az ispánok, és hát valóban vicces az archaikus közigazgatási kifejezés találkozása a „kedvezmény”, valamint a „közösségi közlekedés” kortárs fogalmaival.

Hogy mi értelme volt a megyéket átkeresztelni vármegyére, a megyékbe küldött kormánymegbízottakat főispánra, nem tudom. Nem vagyok bennfentes. Lehet, hogy Orbán Viktor – mint az egyetlen magyar, aki gondtalanul élhet, mondjuk úgy, stiláris kedvteléseinek – csupán az 1946 és még inkább a Trianon előtti Magyar Királyság iránti mély vonzalmát akarta kiélni. Költség nem számít. Neki. Legyen szó akár a pénzről, amibe a levelezési fejlécek újranyomtatása, a pecsétek kicserélése, az új országúti és egyéb táblák legyártása stb. stb. kerül, akár fölösleges többlemunkáról és maceráról.

De mivel kommunikációs aktusainak általában nem a jelentése, hanem a célja érdekes – mit akar elérni velük azon kívül, hogy így neki jobban tetszik. Az is lehet, hogy az ódon hangzású szavakkal egyszerűen csak témát akart adni a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönségnek, addig se foglalkozzék mással.

És sikerült is – a jelek szerint senkinek sem tűnik fel, hogy az elnevezéseken kívül semmi sem változott. A 2011-es önkormányzati törvény, majd kórházak 2012-es „államosítása” és a kulturális intézményrendszer 2013-as átszervezése óta megyék ténylegesen már nem léteztek, úgyhogy most vármegyék sem léteznek.

„Ténylegesen” azt értem, hogy normatív bevételük és politikai szerepük egyáltalán nincs, feladatuk alig vagyis csak a központi államhatalom függvényeként van.

Amikor a 2010-es évek elején megtörtént a változás, illetve lezárult a megyék felszámolásának folyamata, az ellenzék nem tiltakozott olyan hevesen és olyan elmeéllel, mint most a „vármegye” és a „főispán” szó ellen. Sőt, sokan és sokfelé örültek a változásnak: úgy észszerű, ha helyben nem kell bajlódni az ügyekkel, meg eladósodni a színvonal fenntartásáért, hanem minden szál és pénz egyetlen központi kézben (marokban) fut össze. Ő majd gondoskodik pénzről, paripáról, szervezésről. Csak hát ha minden a központi hatalom kezében van, akkor minek a megyék? Pardon, vármegyék?

Nem volt vezérszólam, de az átkereszteléskor különféle kormányzati és -közeli figurák, mintha apjuk nadrágjából szabták volna a zakójukat, fennhordott orral oktatták ki a MEPK képviselőit, amiért nem ismerik a magyar történelmi hagyományt. Van is benne valami, másfelől biztos, hogy a kormányoldali szájak sem ismerik.

Történelmi hagyománya ugyanis nem annak van, hogy a megyét vármegyének, a király megbízottját főispánnak hívják. Hanem annak, hogy a megye, akár várral, akár anélkül, a térségi közigazgatás legfőbb terepe a szegényügytől a közegészségügyön át a rendészetig (mint arról számos betyárballada tanúskodik); és a politizálás legfőbb színtere.az országgyűlésen innen. Mindannak, amit a két oldal közösen morzsolt fel, mígnem a második Orbán-kormány idején a kétharmados törvényhozás végleg megszüntetette a maradványokat, nehogy az osztatlan központi hatalom köreit bármi zavarja. Mindannak, ami valóban hagyomány, és amit senki sem siratott.

Nem nagyon tudom vigasztalni szlovákiai barátaimat, amikor a politikai káosztól szenvednek, és nem tudom nyugtatni őket, ha Fico visszatérésétől tartanak.De van egy különbség, amit a Dunától délre tisztán láthat, aki nem szokott hozzá tökéletesen a hiányához: Szlovákiában egyelőre alkotmányos alapintézmények garantálják a hatalommegosztást.

Ennek része, hogy a regionális önkormányzatok normatív bevételből (helyben maradó személyi jövedelemadóból) is gazdálkodó kormányzatok, nem pusztán e nevet viselő dumáldák, a központi hatalomnak kiszolgáltatva. És így a magyarországi megyéknek megfelelő kerületek elnökei valamelyes hatalommal is bírnak.

Közkeletű nevük, a župan ugyanaz a szó, mint az ispán, ám ezen tudtommal senki sem röhög naphosszat, viszont közvetlenül választják őket a kerület választópolgárai. Vannak Kotleba-szerű kóros jelenségek, mert a közvetlen választás szükségképpen az adott választópolgári többség szellemi állapotát tükrözi; de az idővel változhat, a tünet elmúlhat.

Jellemző módon a vármegyei közgyűlések elnökeit nem keresztelték át alispánra, holott évszázadokon át így hívták Magyarországon a legfontosabb és legbefolyásosabb, amúgy helyben választott megyei tisztségviselőt. Mert hát kit érdekelnek ma a vármegyei közgűlések elnökei? Ebben az estben senki sem buzdult fel, hogy akár csak az elnevezést visszaállítsa. A hagyomány csak addig fontos, amíg Orbán Viktor játékszere. Ha fölélesztésével az ő osztatlan hatalma csorbulna, akkor a hagyomány nem létezik.

Na, ez az én idei vármegye-értékelésem.

A szezrő az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.