Két csallóközi fiatal, mindketten igazi „sportőrültek”

Kezdhetnénk azzal, hogy eláruljátok nekünk, kik is vagytok ti?

Házi Csilla: Dunaszerdahelyi lakos vagyok. Amióta csak az eszemet tudom, életem legnagyobb részét a tánc teszi ki. Gyermekkorom óta táncolok, immáron 24 éve. Nyitrára jártam tánckonzervatóriumba, majd Pozsonyban folytattam a tanulmányaimat. Itt is kaptam meg a diplomámat. Az iskola befejezése után kiváltottam a magánvállalkozói engedélyt, és ennek köszönhetően, a szenvedélyem a hivatásommá vált. 17 éve foglalkozom táncoktatással, kicsiknek és nagyoknak egyaránt. A legkisebb óvodástól a legnagyobbig. Mindemellett szalagavatókra, esküvőkre és koszorúcskákra készítek fel jelentkezőket, azaz társastáncot is oktatok a táncolni vágyóknak.

Vörös Róbert: Huszonöt éves vagyok, Nyárasdon élek. Elsősorban a mezőgazdaságban dolgozom, de már jó pár éve a hobbim a sport. Az életem részévé vált. Most lett egy éve, hogy Csillával együtt futunk, biciklizünk, úszunk, motiváljuk egymást. Rengeteg versenyen veszünk részt, amelyek száma egyre csak gyarapszik, szerencsére.

Volt konkrét kiváltó oka annak, hogy igazi „sportőrültekké” váltatok?

– Csilla: Már gyermekkoromban is jelentős szerepet töltött be a sport. Számos atlétikai versenyen vettem részt, főleg távolugrásban. Tagja voltam az akkoriban nagyon jól működő válogatott kézilabdacsapatnak itt Dunaszerdahelyen, illetve a pozsonyi gimnázium női kosárlabdacsapatának. A futás azonban 1,5 éve vált a szenvedélyemmé. 2014 januárjában álltam először futópadra. Kezdetben az első 5 kilométert is fantasztikus teljesítménynek tartottam, majd napról napra újabb és újabb célokat tűztem ki magam elé. Így értem el áprilisra a 15 kilométert a futópadon. Ám eljött az a bizonyos „Nagy Nap”, amikor Gútára látogattam a barátnőmhöz. Mivel a közösségi oldalon figyelemmel kísérte a futásról szóló sikerélményeimet, megkérdezte tőlem, hogy „lesz Gútán egy futóverseny, nem megyek-e el?. Első reakcióként nagyot nevettem. Döbbenten kérdeztem is, hogy én? Futóversenyen?, majd rávágtam egy határozott nemet. Később azonban kiderült, hogy ez nem csak egy „egyszerű” futóverseny, hanem jótékonysági céllal egybekötött. Ez viszont megváltoztatta a döntésemet. Türelmetlenül vártam a megmérettetés napját. Emlékszem, amikor a helyszínre érkeztem, mindenki körülöttem a kitöltött papírokkal a kezében vette át a rajtszámát. Amatőrként nagyon megijedtem, mivel nem rendelkeztem ilyen nyomtatvánnyal. Amikor sorra kerültem, félve megkérdeztem: „futhatnék ettől függetlenül én is?”. A Staff csapat tagjai nagy mosollyal az arcukon, de határozottan bólogattak. Végezetül a kezembe nyomtak egy uzsonnás zacskót /mert már csak ez maradt/, majd megkérdezték milyen távon szeretnék indulni. 6 és 12km között lehetett választani. Mivel szeretem a kihívásokat, így nem is volt kérdéses, hogy a nagyobb távot válasszam. A 12 kilométeres terepfutás dombokon, kavicsokon és fűcsomókon keresztül zajlott. Ennek a távnak 50 résztvevője volt, abból 40 férfi és mindössze 10 nő. Emlékszem, mikor beálltam a rajthoz és hátranéztem, egy pillanatra meg is ijedtem, hisz körülöttem szinte csak hosszúlábú férfiakat láttam. Pánikra viszont nem volt sok időm. Hamar megfújták a sípot és egyre szaporábban kezdtük szedni a lábainkat. Első percekben páran el is futottak előlem. Ekkor gyorsabbra vettem az ütemet, elkaptam egy tempót, amivel egyetlen célom volt: egyenként mindenkit magam mögött hagyni. Igazából, a mai napig sem tudom, hogy sikerült, de nagy előnnyel győzedelmeskedtem, magam mögött hagyva 49 versenyzőt. A díjátadás után, Csallóköz nagy futóinak gratulációit fogadtam óriási örömmel, és sok jó tanácsot is kaptam, miszerint van bennem némi tehetség és ezt az utat folytatnom kellene. E verseny és a sok pozitív visszajelzés hatására kezdtem el komolyabban foglalkozni a futással.
Robival tavaly kezdtük el a közös felkészüléseket és egyre nagyobb távokat tűztünk ki magunk elé. Így jutottunk el Budapestre a világ egyik legnagyobb nemzetközi futóversenyeire, először félmaraton /21km/, majd maratoni /42km/ távra.

– Robi: Nem mondhatnám, hogy gyermekkoromban nagy közöm lett volna a sporthoz. Aki ismer, az tudja, hogy óriási nagydarab gyerek voltam. Nem szerettem se futni, se a tornaórákat, se semmit, ami a sporttal kapcsolatos. Egy fekvőtámaszt nem tudtam azelőtt megcsinálni. A 12 perces futást is kisebb-nagyobb sétákkal abszolváltam. Olyan 15-16 éves koromban jött, hogy kéne egy kicsit fogyni, egészségesebben élni. Eleinte csak súlyzóztam haverokkal otthon, a pincében. Majd a családom és a rokonoknak köszönhetően, jött a futás téma. Arra próbáltak rábírni, hogy menjünk ki futni, biztosan jó lesz. Majd lassan, egyre növelve a kilométereket haladtam tovább. Először kint a töltésen futottam, aztán folyamatosan egyre nagyobb távokat tettem meg.
Mikor összeismerkedtünk Csillával, akkor kezdtünk együtt futni. Persze, magasabb szinten, mint azelőtt. Az eddigi legnagyobb siker számomra 2015. április 19.-én Budapesten a Telekom Vivicitá félmaratononon volt, ahol 1:19:59 -es idővel 4435 férfi versenyzőből a 22. helyen sikerült célba érnem. A jövőben egyre többet és többet szeretnénk, versenyszerűen továbbra is.

A legtöbb versenyre együtt jártok és az edzéseket is együtt csináljátok. Könnyebb párban sportolni?

– Csilla: Biztosan állíthatom, hogy nagyon sokat tesz a másik fél jelenléte és segítsége a felkészülésben, illetve versenyeken, főleg akkor, ha felnézel rá. Ma már Robi nélkül nem igazán tudom elképzelni, hogy egyedül induljak valamilyen versenyen. Ha ő a közelemben van, sokkal jobb eredményt tudok elérni, mint egyedül. Sosem fogom elfelejteni az első maratont, amit együtt futottunk, csak úgy száguldoztunk a versenyzők közt, egyiket előzve a másik után, miközben vidáman és mosolyogva integettünk a szurkoló közönségnek. Nem foglalkoztunk az idővel, csak futottunk és futottunk. Tisztában voltunk vele, hogy első maratonistákként 4 órán belüli idő elérése tökéletes teljesítmény lenne. Ám mikor befordultunk a célegyenesbe, nem hittünk a saját szemünknek, mikor megpillantottuk a kijelzőt: 3:23-at mutatott. Leírhatatlan boldogság vett minket hatalmába. Ugyanakkor volt példa ennek az ellenkezőjére is, amikor kipróbáltuk milyen egy versenyen belül külön – külön futni. A rajtvonalnál még együtt álltunk, majd a duda megszólalása után Robi egyre távolabb és távolabbra került tőlem. Célba érkezésnél az arcán az elégedettséget véltem felfedezni, én viszont csak annyit tudtam mondani, könnyeimmel küszködve, hogy nem sikerült. Bár ő kimagaslóan nagy eredményt ért el, de hozzáfűzte: „Az egész sikerélmény nem ér semmit, ha nem kéz a kézben futunk a célba”.
– Robi: Egyik a másikat motiválja. Megterhelő egy maratont lefutni vagy bármilyen más verseny, de együtt sokkal könnyebb abszolválni, mint egyedül. Ez egy közös „valami”, igazából meg sem lehet magyarázni. Csak az értheti igazán, aki párban készül hasonló versenyekre.
Az Ironman versenyekről igazából senki sem tudott, még a rokonok sem. Titokban akartuk tartani, és csak pár ember tudott róla a környezetünkben. Nem akartuk nagy dobra verni, ahogy semmi mást sem. Állhatnánk mi akár világversenyen is dobogón, sosem felejtenénk el honnan indultunk, mert ha az ember valamiben egy kicsit is jó, a legnehezebb megmaradni olyannak, amilyen volt, megtalálni az arany középutat a magabiztosság és a nagyképűség között.

Csilla, te tánctanár is vagy, amint említetted. Mikor kezdted a táncot, milyen táncot oktatsz, ill. versenyszerűen vagy hobbiszinten csinálod?

– Hat éves koromban ismerkedtem meg a tánccal. Először a néptánc ejtett rabul, melyet az alapiskolás éveim alatt, pontosabban 9 éven át abszolváltam. Az általános iskola elvégzése után a pozsonyi gimnáziumban folytattam tanulmányaimat. Bár már akkor tudtam, hogy a tánccal szeretném keresni a kenyerem, nem gondoltam volna, hogy az a 4 év lesz életem legnehezebb korszaka. Mivel nem kaptam kollégiumot, így a tánccal kapcsolatos lehetőségeim, álmaim köre jócskán leszűkült. Mindezek után sem adtam fel, így az iskola mellett saját magamat képeztem tovább a tévéből ellesett videoklipekből. Érettségi után, célul tűztem ki a pozsonyi táncművészeti főiskolát, azonban azzal a tudásszinttel, amivel akkoriban rendelkeztem tánc terén, úgy gondoltam esélytelen lenne a felvételi. Így hát középiskolából, középiskolába mentem. Felvételt nyertem a nyitrai tánckonzervatóriumba. Számomra maga volt a paradicsom. Napi 8 órákat táncoltunk, balettől kezdve egészen a spanyol táncokig. 1,5 év eltelte után úgy éreztem megpróbálkoznék valóra váltani az álmomat, hátha sikerül bekerülnöm a táncművészek közé. Titokban jelentkeztem a főiskolára, és végül sikerült bekerülnöm. Majd 2012.július 2.-án pedig a Szlovák Nemzeti Színházban táncművésszé avattak. A főiskola elvégzése után kiváltottam a magánvállalkozói engedélyt, és azóta elsődlegesen a táncoktatásból élek.
Több csoporttal is foglalkozom egyszerre. Hegyétén, Nyékvárkonyon és Dunaszerdahelyen óvodás gyermekekkel, Dióspatonyban, Csallóközkürtön, Balonyon, valamint 2015 szeptemberétől Nagymegyeren a „City Dance” klub tánctanára és koreográfusa lettem.
Ami pedig a táncos sikereket illeti:

• 2005 –ben Dunaszerdahelyen megrendezett „Ki mit, Tud?” – szóló és csoporttáncban 1. helyen végeztem
• 2007 –ben az „ÉV TÁNCOSA” díját nyertem el Nyitrán.
• 2010 –ben az esztrádcsoportok területi seregszemléjén a legjobb koreográfus elismerést is hazavihettem
• 2015. november. 8 – án pedig Budakalászon megrendezett őszi kupán a City Dance tánccsapatommal kettő aranyérem és egy ezüstérem boldog tulajdonosai lettünk.

Robi, neked is van hasonló hobbid mindemellett? Nem gondolkoztál, hogy a közeljövőben személyi edző legyél?

– Hát, ebbe beletrafáltál. Mostanában futás volt az első, főként a kondi miatt, illetve a versenyek miatt is. Mindemellett nagy hangsúlyt fektetek az intenzív edzésprogramra is. Pár hónapja kezdtem foglalkozni az egyre több helyen ismert „Insanity”-vel, intenzív mozgással kapcsolatos programmal. Szeretnék a jövőben mélyebben is ezzel foglalkozni. A közeljövőbeli terveim között szerepel az is, hogy papírt szerezzek minderre, de jelen esetben ez csak Londonban lehetséges. Szeretnék oktatni másokat, és átadni a tapasztalataimat hivatásszerűen.

Milyen futóversenyeken vettetek részt közösen, illetve hová készültök még, és mi az, amire a legbüszkébbek vagytok?

– Csilla: Leginkább a magyarországi futóversenyeket abszolváltuk, mint például a Wizz Air vagy a Vivicitta, illetve a budapesti maratont, kétszer. Ezen kívül részt vettünk a balatoni félmaratonon, Kékestető meghódításában is, de leginkább a Triatlonra és az IRONMAN versenyre vagyunk a legbüszkébbek. Kérdés, hogy miből is állnak az ilyen versenyek. Triatlonon 1,5 km úszás a Dunában, 40km biciklizés és 10 km futás Budapest utcáin. IRONMAN verseny pedig 1,9 km úszásból, 90 km biciklizésből és 21 km futásból tevődik össze. Robival 2015 januárjában fejünkbe vettünk egy őrültséget. Mi lenne, ha ezt a két különálló versenyt egyszerre, ill. egymás után abszolválnánk. Mivel szeretjük a kihívásokat, nem is igazán gondolkodtunk sokáig, beneveztünk mindkét versenyre. A felkészülést azonban már jóval előtte elkezdtük. Így sikerült a Triatlont augusztus 21 – én, míg az IRONMANT augusztus 22-én valóra váltani. Leírhatatlan nagy küzdelem volt mind az ellenfelek közt, mind pedig saját magunk és félelmeink legyőzésében. Azt pedig, hogy milyen volt maga a verseny és min mentünk keresztül, talán majd egy másik riportban elmeséljük.

– Robi: Tavaly Spartan race-n is voltam. Három része van, amiket táv szerint kategorizálnak. A sprint a legrövidebb, ami 5-6 kilométer. A második része már kicsit hosszabb, 10 kilométer körül van, ez a super, és a harmadik része pedig 20-21 kilométer, ami a beast nevet kapta. Ez mind hegyekben zajlott, akadályon keresztül. Egy év alatt abszolváltam a verseny három részét, amit egy külön éremmel jutalmaznak, de ezeket egyszer teljesíteni elég volt, legalábbis nekem. Most már a triatlont részesítjük előnyben.
A közeljövőben szeretnénk megcsinálni az igazi IronMan versenyt is. Sokan úgy mondják, hogy ez, amin mi voltunk, csak „fél” IronMan, mert az eredeti verseny távja kétszer annyi, mint, ami nekünk volt. Ez legközelebb Ausztriában van. Itt a környéken még nem igazán rendeznek hasonlót, de Dániában, Németországban, és igazából a világ minden részén megrendezésre kerül ez a verseny. Európai szinten néztem csak, de ez már a csúcs lenne nekünk. Mindenképp szeretnénk részt venni rajta, addig nem szeretnénk „meghalni”. Ez egy hatalmas vágya mindkettőnknek!

Csilla, köztudott, hogy a férfiak gyorsabbak és erősebbek a nőknél. Nem alakult ki köztetek valamiféle hierarchia?

– Csilla: Abszolút nem. Köztudott, hogy a férfiak többségének teljesítményképessége jóval meghaladja a nők teljesítményképességét. Hosszabb lábakkal és nagyobb tüdővel rendelkeznek, de természetesen, sikerélményként élem meg azt is, ha egy – egy versenyen jó pár férfit magam mögött hagyok.

Mit jelent számotokra a sport, mint fogalom?

– Csilla: A sport, önként vállalt tevékenység, melynek fontos jellemzője a céltudatosság. Bármilyen sportot is űzünk, bármilyen versenyre készülünk, mindig tudatosan kell cselekednünk. Hogy saját tapasztalatot gyűjtsünk, Robival a legutóbbi maratonnak felkészületlenül vágtunk neki. Meg is történt a baj. Robinak a verseny közben a térde mondta fel a szolgálatot, míg nekem a forgomnál csípődött be egy idegszál. Ez mind annak volt köszönhető, hogy a verseny előtti hónapokban nem edzettünk rá tudatosan. Ebből csak azt szeretném kiemelni, hogy felkészületenül ne vágjunk neki egyik versenynek sem, mert akár az életünkkel is fizethetünk érte.

– Robi: Elsősorban életstílus. Egyre nagyobb „divat”, és felkapott lett sportolni, de mindemellett a legjobb az egészben, hogy így vagy úgy, de teszel az egészségedért.
Az alapmozgás mindenképp meg kell, hogy legyen. Az ember eleve nem is tud annyit lefutni, ha felkészületlenül vág neki. Mikor én is kezdtem, először két kilométert futottam, és legalább hatszor megálltam pár perces sétákra. Van az a bizonyos holtpont, amin muszáj átesnie az embernek. Mikor azt mondod, hogy már feladod, nem bírod tovább, akkor kell kapnod egy olyan sugallatot, ami után megváltozik a véleményed, és tovább folytatod.
Nem hallottam olyan embert, aki szerette volna a futást, mielőtt ki nem próbálta volna legalább hobbiszinten, minimálisan heti két alkalommal. Igazából én sem szerettem futni, mindig jöttek a kifogások, attól függetlenül, hogy próbáltak meggyőzni az ellenkezőjéről. Aztán kaptam egy kis motivációt az élettől, és átlendültem azon a bizonyos holtponton. Végül megszereted a futást, hisz az életed részévé válik. Igaz, nem napokról van szó, hanem hetekről és hónapokról, de mindenképp jobban érzed majd magad utána. Nekem már az is szuper érzés, ha legalább egy-két ember képes belőlem erőt meríteni, vagy motivációt gyűjteni abból, amit elértem a sporttal.

Végül milyen motiváló jellegű gondolatot osztanátok meg az olvasókkal?

– Robi: Nekem egy mondásom volt mindig, amit még a szomszédomtól tanultam, és a mai napig sokszor eszembe jut. Mikor tekertünk együtt, és éreztem, hogy már nem bírom tovább, legszívesebben feladnám, csak hátranézett és annyit szólt, hogy „tudod, Robi, a gyengék meghalnak”. Aztán egyszerűen csak előrefordult, és ment tovább. Utána mintha erőre kaptam volna, és tekertem tovább, sokkal gyorsabban, mint előtte. Merem állítani, hogy ez lett az én „mottóm”.

– Csilla: Minden sportban kétfajta ember van: az egyik valami felé, a másik valami elől fut (…). Mint az életben, itt is vannak csúcsok és mélypontok, de ezek azok, amik a jó dolgokat értékessé teszik, és mikor mélyponton vagy, akkor kell erősnek és pozitívnak maradnod.