Ki diktál itt?

Félreértések elkerülésére: ez nem kósza vélemény, hanem az USA kormányzatának álláspontja. Az amerikai törvényre hivatkozó hamis érvelésről én is írtam hetekkel ezelőtt az ÉS-ben. Igyekeztem bizonyítani, hogy a magyar jogszabály (akkor még csak) tervezete nem az amerikai lobbiregisztrációs törvényen, hanem az orosz „idegenügynök-törvényen” alapul.

A cikk vége: „Hogy annak a törvénynek, amelyik a civil szervezeteket a külföldről kapott anyagi támogatás alapján különbözteti meg, bármi köze volna az amerikai lobbiregisztrációs törvényhez, Magyarországon csak olyanok állítják, akik ezt a törvényt nem ismerik, vagy nem akarják ismerni. Elsőként – tudtommal – Orbán Viktor még 2014 végén, a Bloomberg hírügynökségnek adott interjúban. Magának a hamis érvnek a forrását azonban pontosan lehet tudni: először maga Putyin használta 2012 áprilisában, tehát még a törvény elfogadása előtt, egy betelefonálós tévéműsorban. Ezt Vlagyimir Kara-Murza orosz ellenzéki személyiség írta meg 2013 májusában egy hosszú blogposztban, amelyben szét is szedte az egész hazug érvelést. Azóta kétszer megmérgezték, de még életben van. ”

Az amerikai nyilatkozat másnapján, június 15-én a Figyelő nevű kormánypropaganda-csap interjút közölt Gulyás Gergely fideszes politikussal, aki többek között a civilregisztrációs törvény témafelelőse. A propagandacsap alkalmazottja így szólt hozzá:

„Az ellenzéki pártok és a »civilek« azzal vádolják önöket, hogy orosz mintára készítették el a jogszabálytervezetet.”

Mire Gulyás:
„Ez így egyáltalán nem igaz, hiszen számtalan hasonló külföldi jogszabály létezik – ahogyan a VB [Velencei Bizottság] is hivatkozik a részletekben eltérő, de hasonló célt szolgáló ír, izraeli, amerikai, orosz szabályozásra (…) Az ellenzék és a média velünk nem rokonszenvező része minden alap nélkül hosszabb ideje azt sulykolja, hogy Magyarország putyinizálódik, ebbe a narratívájukba pedig nem engedik be a valóságot, ezért nem más létező példákat említenek, hanem az oroszt. (…) Aljasnak és hazugnak kell lenni ahhoz, hogy Magyarországot az alapvető szabadságjogok érvényesülése terén valaki Oroszországhoz hasonlítsa.”

Mielőtt rátérnénk arra, hogy ki aljas és hazug, elismeréssel kell adóznunk Gulyás éleslátásának – ezek szerint a mostani vezető garnitúrából leginkább ő van tisztában azzal, hogy Putyin Oroszországában az alapvető szabadságjogokat nagyon nem tartják tiszteletben, és ez az illiberális út Magyarország számára nem követendő modell. De amit a válaszában állít, az szintén nem igaz.

A Velencei Bizottság előzetes véleményében ugyanis, amivel kormányunk mostanában oly szívrepesve igazolja magát, éppen hogy nem „számtalan” országról beszélnek, hanem csak „kivételekről”. Írország esetében leszögezik, hogy nincs civilszervezetekről szóló törvény, a választójogi törvény tiltja a választási kampányban részt vevő bármilyen szervezet külföldi finanszírozását, ennyi, nem több. Az izraeli törvény nem általában külföldi adományozóktól, hanem „külföldi kormányzati entitásoktól” (más államoktól, az EU-tól, az ENSZ-től) származó támogatások esetén ír elő kötelezettségeket. Az amerikai törvény nem civilszervezetekről, hanem kifejezetten külföldi megbízóknak dolgozó lobbistákról szól – lásd fenn –, amilyenek Magyarországon nincsenek is 2011, a lobbitörvény eltörlése óta. Hasonló célú „létező példának” tehát marad az azerbajdzsáni törvény – amit Gulyás Gergely valamiért nem említ – és, sajnálom, az orosz. Azerbajdzsán és Oroszország, a demokrácia két fénylő bástyája.

Nem elemzem végig a csapszám közleményeit, legyen elég még egy cikk ugyanonnan. Egy szerző „Gazdasági hanyatlás a NATO-tag Montenegróban?” címmel taglalja, miért tesz rosszat a kis balkáni országnak a NATO-csatlakozás. A leadben rögtön ott a lényeg: „De mi lesz az orosz beruházókkal?”. Ez tartalmilag nem kérdés, hanem kimondott orosz fenyegetés, mivelhogy a külföldi befektetések harmada Oroszországból jött, főleg a Putyinnal különösen jó kapcsolatokat ápoló alumíniumcsászártól, Oleg Gyeripaszkától (aki már perli is a montenegrói államot a befektetésének kisajátításáért).

Hozzá kell fűznünk, hogy Montenegro kis ország, hatszázvalahány-ezer lakossal és a magyar GDP egyhuszonhatodával, könnyű és viszonylag olcsó feladat gazdasági úton politikailag függővé tenni. Gyeripaszka keresetének tárgya euró-százmilliókban mérhető, a paksi orosz hitel tízmilliárdos összegének töredéke. (Mindennek némi történeti hagyománya is van, fiatal fejedelemség korában a teljes montenegrói államháztartást a szentpétervári kincstárból finanszírozták.)

A cikk a továbbiakban is az orosz kormányzati kommunikációt visszhangozza, minden külföldi politikusé közül például Lavrov orosz külügyminiszter rosszalló véleményét olvashatjuk. Viszont sikerült megírni úgy a montenegrói helyzetképet, hogy egy árva szó sem esik a legfontosabb belpolitikai történésről, a GRU orosz titkoszolgálat emberei által szervezett – és Moszkvában természetesen tagadott – puccs-előkészületről (aminek nyilván a NATO-csatlakozás megakadályozása volt a célja), illetve az ebben az ügyben folytatott büntető eljárásról.

Kitérő: az utóbbi évek sajtómészárlásából újságíróként és újságolvasóként a Figyelő fideszesítését tartom a legocsmányabb akciónak. Exorigós és exnépszabadságos barátaimnak meg kell magyaráznom: az ocsmány melléknévvel nem a brutalitást, hanem a látszólagos értelmetlenséget vagy öncélúságot jelölöm. A z 1958-ban alapított Figyelő szakmai hetilap volt, nem népszerű portál, és a legsötétebb időkben sem nettó propagandaeszköz, mint régen a Népszabadság.

A szüleim gazdasági vezetők voltak, járt nekik, hazahozták, és betűfaló iskolásként az lepett meg, hogy ilyen újságírás is létezik. Ami mentes a az akkori sajtóban kötelező lelkesedéstől és bájvigyortól. A lap belsejéből egy szót sem értettem, de azt felfogtam, hogy ahhoz, hogy értsem, speciális tudás kell, a tudást pedig tiszteltem. A hátsó oldalon viszont ámulattal olvastam a „peleskei közgazdász” verses kommentárjait á la Gvadányi, amik mindig a rímelő „Horváthék Mihála” szignóban végződtek. Meg Novobáczky Sándor humoros tárcáit – róla nem tudtam, hogy 56 után börtönbe csukták, és csak lassan engedték vissza a pályára. Szakmaiságával és pártos publicisztikától való mentességével a Figyelő 1989 előtt és után igazi elit lapnak számított, ahová nehéz volt bejutni.

A kitérőnek vége, csak azért hoztam szóba, hogy érzékeltesse,: egy sajtótermék politikai gyarmatosítása disznóság, megszüntetése brutális disznóság. De politikai gyarmatosítása és többlettudásból fakadó, hat évtizeden át őrzött szakmai erényeinek megszüntetése, az őket képviselő munkatársak kirúgásával vagy elutálásával együtt: szerintem kivételesen ocsmány disznóság.

Nézzük, mink van. Itt ez az igenis orosz mintára készült civilsanyargató és -szégyenítő törvény, amit egy dokumentáltan orosz eredetű, dokumentálható hazugsággal mentegetnek. Itt van egy kormánypropaganda-csappá züllesztett gazdasági hetilap, ami nem is olyan fontos a politikai hatalom szemszögéből. Mégis, figyelmeztetés nélkül orosz kormányzati dumát tálal valóságként.

Ez csak két példa volt – pontosabban, ha magát civilregisztrációs törvényt külön számoljuk, három –, amivel egyetlen napon, egyetlen periférikus sajtótermékben találkoztam. Sokszor ennyi példát lehetne felhozni rá, sokszor ennyi bekezdésben, hogy a magyar kormánypropagandában – és ez elválaszthatatlan a politikától – valahol, valamilyen szinten, valamilyen ponton oroszok diktálnak, a szó szoros értelmében is. Még úgy is, ha – jó esetben – a nyilvánosság előtt beszélől nincsenek tudatában, hogy a szavaik, érveik nem a sajátjaik. Aki minden magyar közéleti rosszban csakis hazai szereplők érdekeit vagy gonoszságát látja, súlyosan téved.

A kérdés az, hogy személy szerint ki az, aki diktál, milyen minőségben teszi, és kinek az utasításait teljesíti. Másképpen: ki a magyar (?) Nejedlý. Csehországban is van orosz behatolás és oroszokat szolgáló politikus, meg „tanácsadó”, de legalább ismerni lehet a neveket és a kapcsolatokat. Magyarországon kevesen tudják, sőt kevesen tudják elképzelni, hogy a Nejedlý-szituáció létezik. A kérdés tehát nem hangozhat el, mert a politikáról beszélők számára értetlmetlen, egyszerűbb szóval hülyeség. A helyzet súlyosabb, mint amilyennek látszik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.