Ki a magyar most?

A legújabb ilyen eset az volt, hogy amikor a Budai Vigadót újjáavatták Hagyományok Háza néven, Orbán kijelentette, hogy „az a magyar, akinek az unokája is magyar lesz”.

A Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség felháborodott, teljes joggal, mert, ugye, milyen alapon ítélkezik, dönt arról, hogy ki magyar, ki nem. És természetesen sokan megrökönyödtek, gúnyolódtak, felháborodtak azon – ki-ki vérmérséklete szerint – hogy Orbán valahogy belekeverte a leszármazás kérdését sok évtizeddel azután, hogy a nagyszülő–unoka viszony számított a magyar politikában. (Rettentő könnyű efféle történelmi tabusértésként értelmezni a miniszterelnök nagy sodrú kijelentéseit, ő meg nem törődik vele, hiszen kimondva sohasem sért tabut, és nem is akar.)

Természetes az is, hogy szinte senkinek nem tűnt fel, a mondat pragmatikailag a valóságnak csak elenyésző részét fedi le, magyarul értelmetlen. A ma élő magyar anyanyelvű és kultúrájú személyeknek, továbbá a magyar állampolgárságú nemzetiségieknek csak kis százalékban van unokája, tehát ezen kritérium alapján a döntő többségről ma nem lehet megmondani, hogy magyar-e vagy sem.

A kérdés nem az, hogy mire gondolt Orbán igazából, vagy mit mondott volna, ha pontosabban akart volna fogalmazni, hanem hogy mit akart elérni.

Mondom, nem lelkesedem a publicisztikának ezért a típusáért, de néha mégis hasznos lehet, ha megpróbálunk a miniszterelnök észjárása szerint gondolkozni. Hogy kerülnek ide az unokák? Úgy, hogy Orbánt őszintén foglalkoztatja a magyar nemzet jövője. És azért foglalkoztatja jobban, mint mondjuk egy átlagos máltai, holland vagy finn politikust a saját nemzetének a jövője, mert a jelek szerint nem látja biztosnak.

Az aggodalom egyfelől természetes, mert az Európai Unió délkeleti sarkában rohamos a népességcsökkenés részben a negatív természetes szaporulat, részben az elvándorlás miatt. Másfelől ideológiai eredetű, mesterséges, mert Orbán a nemzetállamok Európájának a híve, a nemzetállamokat pedig e filozófiai szerint ősi különbözőségük tartja fenn: a magyart az, amit csak a magyarok tudhatnak, ami csak a magyarokra jellemző. Ha valaki nem tartja fontosnak, hogy az unokája különbözzék, akkor a nemzet szempontjából közömbös a létezése.

Mindez a közemberekre vonatkozik: azok csak szégyelljék magukat. Akik Orbán értelmezésében aktívan fel akarják számolni az ősi magyar különbözőséget – Soros, „Brüsszel”, a „migránsok” –, azok ellenségek.

Tudomásul veszem, hogy van, akinek ez tetszik, mert olyan tudásnak, olyan vélt közös tehetségnek lenni a birtokában, ami másoknak hiányzik: jó érzés. Puskás Öcsi, bűvös kocka, piros színű kaják, mindent a magyarok találtak fel, ötszáz évvel ezelőtt mi védtük meg Európát, ezer év óta keresztények vagyunk, ettől magyar a magyar. Tudomásul veszem, mert ez egyszerű és indulatosan védelmezhető tudás – csak nem fogadom el.

Orbán és tábora, akármennyit beszél a nemzetről, lemond a nemzet felzárkózásáról. Lehet, hogy a kiváltságosoknak jó – nem szívesen írom le a magánrepülőgép szót, és nem fogok értekezni az uniós pénze eltérítéséről –, de az átlagnak nem, most se és az unokák idejében főleg nem, akkor sem, ha a lehetőségekhez képest maximális sötétségben van tartva a saját helyzete felől. Ezek után azt várni vagy követelni, hogy azért nevelje magyarnak az unokáit, mert magyarnak lenni önmagában, Magyarország mai vagy jövőbeli teljesítményével nem törődve jobb, mint ha a mai és leendő unokák máltaiak, hollandok vagy finnek volnának, merő arcátlanság.

Ha szabad így fogalmaznom, nemzetárulás. Orbánnak igaza van, ha veszélyben látja a magyar jövőt. Bárcsak elég sokan látnák mások is.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.