Ki a patkány?

A kormánypárti képviselők magatartása világraszólóan undorító. Dehát ezt meg kellett szoknunk, része a csomagnak, levegőt mindenképp kell venni, abban pedig benne van a kényszerű undor, kikerülhetetlen, mint néphadseregben volt a fingszag.

Orbán Viktor magatartása viszont undorító is, meg groteszk is. Ő nevez valakit sovinisztának a szomszéd népre alkalmazott lealacsonyító nyelvi fordulat miatt, ő, aki (és akinek a propagandagépezete) nem hagy ki egyetlen alkalmat sem, hogy az ukránokat és demokratikusan választott elnöküket pocskondiázza és gyalázza. Azokat, akik ellen az orosz–grúz háború tizenhat napjánál sokkal régebben tartó és iszonyúan véres, háborús és emberiesség elleni bűntettekkel kísért orosz invázió irányul.

Ő beszél sovinizmusról, aki az ukránoknak nyújtott minden segítséget igyekszik blokkolni. Aki mámoros ajakkal visszhangozza az orosz soviniszta Putyin igéit. Aki a saját propagandájában a végsőkig felhasználja a magyar sérelmi etnonacionalizmust.

De hagyjuk a dühöngést, hiszen a cél nyilván a kritikusok hergelése volt, miután Orbán nem tehette meg, hogy tisztelettel adózik patrónusa, a világ legnagyobb rablógyilkosa, Vlagyimir Putyin legújabb és legnagyobb nevű áldozatának. Ki kellett találnia valamit, amiben legalább valami értékre hivatkozik; mégse mondhatja azt, hogy „azért nem állok fel, és azért utasítom erre a cselédeimet is, mert egy alárendelt gazember vagyok”. És ezt megtetézi egy halott emlékének megsértésével, hogy a dühöngő kritikusok addig se a gazemberségre koncentráljanak.

Szóval hagyjuk a dühöngést, mert éppen ez a reflexív irányítási művelet célja, és nézzük csak azt, miről árulkodik miniszterelnök válasz technikája. Az sokkal tanulságosabb.

A technika maga nem új. Én az ezredforduló táján találkoztam vele először, amikor az online fórumok formájában Magyarországon is megjelentek a közösségi média előzményei. Az akkori „jobboldal” (nacionalista oldal) propaganda-szakemberei rögtön ráleltek a lehetőségre, és – bár a mainál sokkal kevesebb erőforrás birtokában – ki is használták. Így lettek a fórumok a – mai szóval – post-truth, igazság utáni kommunikáció kísérleti terepei.

A módszer lényege az, hogy vitahelyzetben valaki bedob egy kitalált vagy eltorzított tényt, amit a másik biztosan nem ismer, éspedig olyan érzelmi töltettel, amit csak rossz emberek nem fogadnak el. Mivel senki nem szeret tudatlannak vagy rossz embernek mutatkozni, ebben a helyzetben a korrekt vitapartner előtt két út áll.

Vagy hallgat, s ebben az esetben a hamis vagy torz tényállítás megrögződik, kellő számú ismétléssel pedig bevésődik. Vagy utánanéz (fact checking), de ez egyrészt kizárja az azonnali választ, másrészt a vita elpépesedéséhez vezet, mert aki az állítást eredetileg bedobta, annak korlátlan számú hamis érv vagy féligazság áll a rendelkezésére. A lényeg: ez a módszer csak úgy alkalmazható, ha a hamis vagy torz tényállítás meglepetésként éri a másik vitázó felet, és valami olyan érték súlyos megsértésére hivatkozik, amiben a másik fél hisz.

Mivel Orbán a) bízhatott abban, hogy senki sem tudja, mire hivatkozik, amikor azt állítja, hogy Navalnij egyszer lepatkányozta a grúzokat, b) tisztában volt azzal, hogy a másik oldal utálja a sovinizmust, ezért negatív hívószó a számára, c) az ellenzékben ma senkinek nincs annyi szellemi kapacitása, hogy a sovinizmus érvét gyorsan és hatásosan Orbán ellen fordítsa, teljes magabiztossággal alkalmazhatta jelen szorult helyzetében a negyedszázada bevált eszközt.

Segítek, bár nem érdemes: A valóságmag most annyi, hogy Navalnij 2008-ban, egy blogposztban felpanaszolta, hogy a Biztonsági Tanácsban szinte senki sem áll az oroszok mellé a georgiai háború ügyében – körülbelül olyan hangvétellel, ahogyan például Orbánék azt szokták kifogásolni, hogy a svédek bántják Magyarországot.

Ennek keretében elsütött egy otromba etnicista szóviccet, amennyiben Oroszország akkori háborús ellenségeit, a grúzokat (gruzini) úgy említette, mint „rágcsálók”-at (grizuni). Később megbánta. Ilyen szintű poénból a magyar nacionalisták, etnonemzeti felsőbbrendűségük tudatában, naponta százezret sütnek el minden gátlás nélkül. De a „patkány” nem ez a szó, hanem krisza, emberre alkalmazva a magyarhoz hasonló mellékjelentésekkel („szemét ember”, „börtönspicli”), amik a grizun esetében tudtommal hiányoznak.

Ami számunkra információkat rejt, az a folyamat maga. Orbán úgy beszél, mintha Navalnij megítélésében az volna a döntő, mit mondott (némi belemagyarázással) 2008-ban a grúzokról. Tény, hogy ebben a korai pályaszakaszában a most meggyilkolt hős nacionalizmusa hangosabb volt a liberalizmusánál, és nem volt idegen tőle a politikai korrektséggel nem törődő etnicizmus.

Ám a magyar miniszterelnök mindentudása arra természetesen nem terjed ki, hogy ő maga ismerné egy Navalnij nevű harminckét éves ügyvédjelölt és többszörösen bukott vállalkozó, politikailag teljesen súlytalan aktivista tizenhat évvel ezelőtti, orosz nyelvű blogbejegyzéseit. Valaki a keze alá dolgozott.

Az alkalmas kompromat megtalálása időbe és főleg munkába kerül, valamint nyugodt körülmények kellenek hozzá, tehát Orbán stábjának a néma felállás tervéről vagy előre kellett tudnia, vagy akkora az adófizetők pénzéből finanszírozott, vészhelyzetben bevethető háttérapparátus, hogy az ellenzék úgyis reménytelenül vert helyzetben van. Előre kétféle módon tudhattak róla: vagy kiszámították, hogy lehetséges olyan helyzet, amire Orbánnak valamilyen hatásos érvvel kell reagálnia (megint csak: akkora az apparátus), vagy beépített embertől, esetleg kémszoftvernek köszönhetően értesültek, s úgy nyertek időt.

Ami a kompromat tartalmát illeti: a 2008-as, orosz nyelvű blogposzt legkényelmesebben elérhető nyugati forrása a grúzellenességről szóló angol Wikipedia-cikk egy jegyzete. A szöveget 2021 júniusában, tehát már Navalnij bebörtönzése és egész politikai hálózatának szélsőséges szervezetté nyilvánítása, illetve bezáratása után fedezte föl s idézte valaki. De a „legkényelmesebb” is „nagyon körülményes”-t jelent mind a hagyományos, mind a MI-támogatású keresőkkel, magyarul: ha kompromittáló adatra van szükség, nem lehet csak úgy villámgyorsan megtalálni, hanem tudni kell róla, hogy ott van.

A kompromatok megtalálása, begyűjtése, megformázása, esetenként a kreálása, valamint a nyilvánosságban való elhelyezése pedig olyan titkosszolgálati munka, aminek Navalnij nem kevésszer volt célpontja életében. A magyar titkosszolgálatok pedig vélhetően nem foglalkoznak orosz ellenzékiek múltjának böngészésével.

Foglaljuk össze, kerülve a megszorítás nélküli kijelentéseket. 1. Nem tartozik a lehetetlenség birodalmába, miszerint Orbán, avagy a stábja operatív eszközökkel jutott ahhoz az információhoz, hogy ez a helyzet – a tüntető ülvemaradás meg a magyarázat kényszere – előáll majd a február 26-i parlamenti ülésen. 2. És az sem kizárható, hogy Orbán vagy a stábja közvetve vagy közvetlenül valamelyik orosz titkosszolgálattól kapott lejárató anyagot arra az esetre, ha a Putyinhoz törleszkedő magyar kormányzatnak el kellene ismernie: Navalnij az életét feláldozó hős volt.

Ennyivel is okosabbak lehetünk. Nyugodt álmot kívánok mindenkinek.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.