Kinek a békediktátuma?

A „hamisság” szó itt azt jelenti, hogy az adott kijelentés nem feltétlenül (sőt, jellemzően nem) egyértelműen, tételesen hazugság, hanem lehet részigazság is, vagy igaz tények hamis átkeretezése, vagy mellébeszélés, aminek egyik esete, hogy valami olyan kérdésre válaszol, amit a vitapartner nem tett fel.

Mindez, más szemszögből nézve, a szovjet, majd a jogutód orosz információs hadviselésnek azzal a sajátosságával harmonizál, hogy csak ritkán hazudik egyenesben, bár azt is szokott, hanem célja az, hogy az üzenet címzettje ne tudjon tájékozódni az igaz és hamis állítások között. (Katonai változatban ezt hívják maszkirovkának.)

Ilyen szempontból a nagykövetségi „válasz” mestermunka, kezdve a forrás, a Meduza.io (a kevés igazmondó és minőségi orosz tartalomszolgáltató egyike, sőt talán a legfontosabb) hamishírgyárnak nevezésével, folytatva azzal a trükkel, hogy szóba hozzák a tankönyv tervezeteinek számát („legalább tíz”), miután ők maguk közlik, hogy az oldal a kész, megjelenő tankönyvből való. És megkoronázva azzal a tétellel, hogy tankönyv nem is fasisztázta le övenhatot.

Valóban, csak „radikális felkelés”-nek nevezte, amelyben „az egykori fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak nem kevés harcosa” vett részt. Ez tipikus hamisság, elkülönítendő a sima hazugságtól, ugyanis nem lehet egyenesben cáfolni, mert bizonyos szögből nézve vagy gondosan megválasztott keretben részben igaz is lehet.

Hogy a Horthy-rendszerben mennyi volt a fasiszta elem, arról ítéletnapig lehet szőrszálhasogatóan vitatkozni, és bizonyos, hogy a felkelők között voltak sorkatonák, akik a második világháborús hadseregekben is harcoltak. Maléter Pál pedig, akit Szerov KGB-vezér személyesen tartóztatott le november 4-én Tökölön, éppenséggel ludovikás tiszt volt, mielőtt jelentkezett volna a szovjet hadseregbe partizánnak. Van benne valami igazság, ha nagyon akarom? Van. És igaznak igaz? Fenét.

De mindezt már szételemezték mások, itt az orosz nagykövetségi levélnek csak egy érdekes, nem fasisztázó részletéről szeretnék beszélni. A képviselet azt választotta formának, hogy Tompos Márton momentumos frakcióvezető és szóvivő szintén facebookos nyílt levelére válaszolt, aki meghívta Sztanyiszlavov nagykövetet a Terror Házában teendő látogatásra.

Csak úgy mellékesen odavetik: „Tompos úr tájékoztatására: Oroszország nem vett részt a »trianoni békediktátumban«”. Tipikus hamisság, fel nem tett kérdésre adott válasz. Tompos Márton ugyanis egy árva szót sem szólt Trianonról, se „békediktátum”-ként, se máshogy. Mégis, miért látta hasznosnak a képviselet, ha a propagandaszövegben szóba hozza a témát?

Mellőzzük most a titkosszolgálati és egyéb háttér elemzését, és tekintsük ténynek, hogy az orosz hatalmi elit erre szakosodott emberei nagyon jól ismerik a magyar politikai gondolkodás rugóit. Orosz szemüvegen át, persze, de ez természetes, az van nekik.

Pontosan tudják, hogy Magyarországon a legerősebb ideológia a nacionalizmus (amiben önmagában nincs semmi különleges, se bűn), és a sajátos magyar nacionalizmus fókuszában Trianon áll.

A fogalom tartalma nem csak a százhárom évvel ezelőtt aláírt békeszerződésre terjed ki, hanem sokkal inkább a következményeire: a nagyarányú területi és lakosságvesztésre, az évezredes és évszázadok óta csak megerősített kollektív identitást hirtelen érő pofonra, arra a tényre, hogy a magyarok nagy része a magyar állam határain kívülre kényszerült, és a félelemre, hogy az államhatáron kívül élő magyar közösségek lassan felmorzsolódnak, beolvadnak, azaz „Trianon” – az igazságtalanság – végleges lesz.

Az oroszoknak nem esett nehezükre, hogy a Trianon-fókuszú nacionalizmust kapcsolatba hozzák ötvenhattal, hiszen éppen a mostani magyar uralmi elitnek sikerült a hatvanadik évforduló 2016 alkalmából – ekkor már orosz megszállás alatt volt a Krím, és dúlt a mostani háború első, donbaszi szakasza – a komplex eseménysorozatot nacionalista indulatkitöréssé redukálnia.

A nagykövetség tehát egyszerűen annyit mond: tudjuk, hogy ez a ti nagy bajotok, de mi nem tehetünk róla, mi ott se voltunk. (Ellenben a gaz Nyugat tehet, mint mindig, mindenről.)

Az oroszok csak azt nem tudják, vagy azt nem akarják tudni, hogy a mostani határokat nem 1920-ban, Trianonban húzták meg, hanem 1947-ben, Párizsban. Ahol nagyon is jelen volt az Oroszországi Föderáció jogelődje, a Szovjetunió. Sőt diktált.

Ha akkor a Nyugat szava érvényesül, akkor ma például Dunaszerdahely Magyarországhoz tartozna. Romsics Ignác írja le (nekem a Magyarország története a XX. században van kéznél, 274-275. oldal), hogy az amerikaiak „az etnikai elv becsületes alkalmazását” javasolták, az angol javaslat pedig nagyjából az első bécsi döntés nyomvonalának felelt meg.

Sztalinnak azonban az volt az érdeke, hogy a határai minél nyugatabbra húzódjanak; tartott attól, hogy e határok mentén életerős és esetleg angolszász befolyás alá kerülő államszövetség jöhetne létre; és ragaszkodott az 1939-es Hitler-paktummal megszerzett területekhez (plusz Kelet-Poroszország egy részéhez meg a Kárpátaljához). És ebben a térségben ő volt az erősebb.

Továbbá a román fegyverszüneti szerződésben az állt, hogy Románia lemond Besszarábiáról, cserébe visszakapja „Erdélyt vagy annak nagyobb részét”. Kárpótlás volt. Ha Sztalin Csehszlovákiában vagy Romániában elfogadta volna az igazságos etnikai határokat, akkor mivel érvelhettek volna az emberei Észak-Bukovina, (Kelet-)Moldova és Budzsák bekebelezése mellett?

Azaz „Trianon” a sztalini Szovjetunió miatt vált véglegessé, s ekkor vált tabuvá a területi revízió – például – Magyarország számára. A propaganda természetesen azt és csak azt sulykolta, hogy az etnikai határok semmibevételét a magyarok maguknak köszönhetik, ez egy büntetés (lásd „Hitler utolsó csatlósa”), de a propaganda mondhatott volna mást is, hiszen a Szlovák Állam például a magyarországi nyilas rezsimmel egy időben szűnt meg létezni, és Magyarországnak ekkor már hónapok óta náciellenes nemzeti kormánya volt. A lényeg, hogy nem az egyes országok cselekedetei, bűnei vagy érdemei számítottak, hanem az orosz birodalmi érdek.

A párizsi békeszerződés aláírói és jogutódai közül csak egyetlen egynek nem volt tabu az erőszakos határrevízió, ráadásul éppen (a Párizsban semmibe vett) etnikai határokra hivatkozva: az Oroszországi Föderációnak. Mikor mi jön kapóra: ha a területi revízió tilalma, akkor az, ha az etnikai elv, akkor az.

A két elv – „fegyverrel megszereztem, tehát az történik, amit én akarok” és „oroszul beszélők laknak ott, tehát az enyém” – között van egy összekötő kapocs: Oroszország mai legális határain kívül ott élnek nagy arányban orosz ajkúak, ahol birodalmi betepítés történt, esetleg az őslakos népesség eloroszosításával vagy irtásával együtt.

A „Trianon” eltörléséről ábrándozóknak nyilván vonzó példa az erőből véghezvitt területi revízió. Csak azt nem tudják, kinek „köszönhetik” azt az állapotot, amit ugyanez az orosz hatalom ma sok vér, tömeges rablógyilkosság, erőszak, deportálás, a világ undorának kihívása árán. De annyi baj legyen, az orosz propaganda durvább kognitív disszonanciákat is hatástalanított már, magyar (szlovák stb.) kollaboránsainak meg ismeretlen fogalom a lelkiismeret. Úgyhogy minden megy tovább a maga útján, tessék megnyugodni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.