Kire érdemes szavazni? De főleg mire?

Nem csupán azért, mert a baloldali programok nem alkalmasak a választás megnyerésére, és mert a személyi, anyagi és médiafeltételek sem elégségesek, illetve mert a választás eleve nem lenne tisztességes. Hanem mert a 2018-as választások megnyerése – vagy ahogy az ellenzékben szinte mindenki értelmezi, „Orbán legyőzése” – célnak alkalmatlan.

Az ellenzék zöme abban a tévhitben él, hogy akkor jön el a jó világ, ha „legyőzzük Orbánt”, a mostani világ ugyanis attól rossz, hogy Orbán 2010-től kezdve gonoszul elrontotta. Emögött pedig az a tévhit rejlik, hogy 2010-ben a NER választás útján került a helyére, legyőzték a szocialistákat, mert rosszul politizáltak; ha jól politizálnak, majd ők győznek, ennyi.

A valóságban az 1989-ben létrehozott rendszer adta meg magát, pontosabban az, amivé ez a rendszer a beépített hibák miatt két évtized alatt lett. És a kormányzáshoz azért mégiscsak értő, nem teljesen európaiatlan Orbán miniszterelnökségénél sokkal rosszabbul is járhatott volna a baloldal, illetve az ország.

Aki szerint Orbán leváltásával minden jóra fordul, az egy összeomláshoz vezető állapotot akar vissszaállítani, és abból semmi jó nem származik. Ez részemről a legenyhébb fogalmazás. De milyen beépített hibák vezettek az előző rendszer csődjéhez? A legfontosabbak, bővebben a Bárányvakság könyvváltozatának bevezetőjében:

● A diszfunkcionális politikai intézményrendszer, aminek az aránytalan – vagy ahogy, talán László Róbert kritikáját megfogadva, Gulyás Márton újabban mondja – igazságtalan választási rendszer csak az egyik, bármennyire lényeges eleme. Önmagában nem volna antidemokratikus, de a kétharmados törvények és kinevezések rezsimjével, a közvetlen elnökválasztás hiányával, a területi önkormányzatok elsorvasztásával együtt végzetes hatású. A politikai intézményrendszer változó részét – mindközönségesen: a demokráciát – ugyanis egyetlen négyévenkénti eseményre, a miniszterelnök személyéről való négyévenkénti népszavazásra redukálja (pillanatnyilag: Orbán kontra Nemorbán), az állandó részét viszont a parlamenti konszenzus előírásával a lehető legjobban függetleníti a szabad választások eredményétől.

● A kettős ideológiai átok, a magyar politikai gondolkodást máig meghatározó két különleges politikai tapasztalat öröksége: a Trianon-fókuszú keserű, védekezésre berendezkedett, túlkompenzáló, antiliberális sérelmi nacionalizmus és az a Kádár-korszakban rögzült képzet, hogy a kormányzat gazdasági szabadság (kapitalizmus) nélkül, önerejéből képes a jólét folyamatos növelésére, sőt, ez a kormányzat dolga.

● A politikai, gazdasági, információs és médiatőkéje révén már az 1980-as években előnybe került kommunista állambiztonsági elit több mint zavartalan továbbélése, részesedése a hatalomból. (A közkeletű tévhit, hogy az állambiztonság pusztán „ügynökökről” és besúgásról szólt, maga is manipuláció terméke.)

● Az, amit a középosztály árulásának nevezek: a lemondás az autonómiáról az államtól kapott biztonság kedvéért.

● És végül – az 1989 utáni, önmaga sértetlen fenntartásának mindent alárendelő politikai kaszt jóvoltából – a rendszerszerű távolság a valóság és a valóságról folytatott beszéd között az 1989-90-es átmenete kötelező értelmezéseivel és szintén kötelezően híendő történeti mítoszokkal.
Mi változott 2010 után ehhez képest? Először is lett új alkotmányunk, ami megőrizte vagy még merevebbé tette az addigi intézményrendszert, egy kicsit még korlátozta vagy behatárolta az alapjogokat, és gazdasági törvényeket is alkotmányos szintre emelt, vagyis kétharmados konszenzusnak rendelt alá, ami a demokratikus kormányzás halála. De a legnagyobb újdonságot talán mégis a negyedik Alaptörvény-módosítás hozta az ideológiai háború eldöntésével: a Horthy-rendszer fenntartások nélkül szentesítése után most a kommunista diktatúra bűneit viszont rávetítette a legitim parlamenti ellenzék legnagyobb pártjára, ezzel morális csodafegyvert adott a kormányoldal kezébe: csak jót tehet, hiszen a bűnös komcsik ellenében kormányoz.

Az államosításokkal és a központosítással, a bankszféra többségének „nemzeti” kézbe vételével, a különadókkal és az agyonszabályozással szégyenletes szintre süllyesztették a gazdaság versenyképességét, pusztították a gazdasági szabadságot, és nemcsak a felzárkózás álmát zúzták szét, de a térség rangsorában is egyre hátrébb küldték a gazdaságot.

Az oligarchia mészároslőrincizálódott: sokkal inkább egyközéppontú lett, mint amikor az oligarchák két, viszonylagos egyensúlyban lévő politikai erőközpont között lavírozhattak.

Megtörtént, múlt időben, az, amitől az ellenzék most, a jövőbe nézve retteg: visszafordíthatatlanná váltak a Fidesznek kedvező vagy az országnak ártó változások. Először is tovább torzították a választási rendszert.

Az, amit a liberális közvélemény túlnyomó többsége sajtószabadságnak érzékelt, reménytelenül összezsugorodott. Az eleve kétharmados régi média- és sajtótörvény ugyanis minden ízében erőegyensúlyt feltételezett a politikai oldalak között. Amikor az egyensúly felborult, nem volt többé, ami védje a kormányoldal ellenében politizáló sajtótermékeket.

Az alsó-, közép-, felsőfokú oktatás és a szakoktatás „reformjával”, magyarul tönkretételével gondoskodtak arról, hogy a következő nemzedékeknek ne legyenek a munkapiacon értékesíthető képességeik; akik itthon maradnak, ki lesznek szolgáltatva egy szegényedő állam kegyének, akik többre vágynak, azok elmennek az országból.

Teljesen új és váratlan fejlemény a kormány – nem Moszkva és a Nyugat között egyensúlyozó hintapolitikája, nem kokettálása Putyin rendszerével, hanem – átváltása, ahogy Hont kolléga mondja, a „vonakodó szolgaságba”. A nemzetgazdaság emberöltőre való eladósítása a hanyatló orosz államnak. És – ettől talán nem függetlenül – egy olyan dolog központi belpolitikai témává emelése, amelynek Magyarországra való kihatása elenyésző, de Európa rongálásában remekül felhasználható: a „migráns”-ügyé.

Az ellenzék tehát pusztán a mostani kormány leváltásával – ha lenne rá esélye – legföljebb átmeneti haladékhoz jutna, gyenge pozícióval. Ez nem jelent győzelmet. Viszont nem is egyszerűen a becsődölt1989-es rendszer helyett kell újat ajánlania, hanem a helyett, amivé ezt a rendszert az Orbán-csapat 2010 óta formálta a saját érdekeinek megfelelően. Győzni ezzel az ajánlattal lehet. Ha nem 2018-ban, hát máskor.

Nem érvényes érv, hogy már késő, mert az Orbán-csapat már annyira beásta magát. Az sem, hogy nem lehet tovább várni, mert az Orbán-csapat, ha most nyer, mindörökre beássa magát. 2014-ben nagyon komoly ellenzéki politikusok mondták, hogy mindenáron le kell győzni a Fideszt, mert „még négy évet nem bírunk ki”. Lehet, hogy most van az az állapot, amit már nem bírunk ki; ezen a helyzeten kell felülkerekedni, és akkor el lehetne godolkodni azon, hogy mennyivel jobbak volnának most az ellenzéki esélyek, ha a pártok a „csak együtt győzhetünk” illúziója kedvéért nem korlátozták volna egymást és saját magukat a kibontakozásban.

Értelmes ellenzéki stratégián kétoldalú politikai-kommunikációs stratégiát értek: egyfelől az ellenzéki pártoknak kell olyan célokat, ha tetszik, ígéreteket, programpontokat, beszédtémákat megjelölniük, amelyekért rájuk szavaznak; másfelől az ellenzéki szavazóknak kell azokat a pártokat megtalálniuk, amelyekre értelmesen szavazhatnak.

Ha megnézzük, melyek lehetnek az alkalmas célok, programpontok, beszédtémák, akkor először is kilőhetjük a hagyományos baloldali politikákat (adóemelés, kormányzatilag előírt béremelés), ezek ugyanis elidegenítik a középosztálynak azt a részét, amelyik a kormánnyal szembeni fellépés fő ereje lehetne, hiszen nem érdeke az újraelosztás (további) növelése. Viszont nem toborozna, döntően sok új szavazót a szegényebbek közül, mivel itt a kormánynak behozhatatlan előnye van: osztogatni, egyáltalán, adni a mások adójából vagy külső adósság tehére csak ő tud, nagyjából amikor akar.

Kilőhetjük azokat a témákat is, amelyekről már eddig bebizonyosodott, hogy nem alkalmasak a NER megrendítésére. Hogy ez miért alakult így, és kinek a hibájából, azt külön cikkekben kéne részletezni, de ilyen téma – az ellenzéki közvélekedéssel ellentétben – a korrupció, a média kínzása és – mély fájdalmamra – az oktatás helyzete. Vagy nem érdekel elég embert, vagy nem értik meg elég sokan, hogy miért baj, és miért bűn.

Ha végignézzük a 2010-hez vezető beépített hibák és a 2010 óta elkövetett bűnök listáját, három olyan téma vagy programpont marad, ami nem bizonyult hatástalannak, egyszerűen mert eddig senki sem tartotta érdemesnek, hogy tiltakozzon miattuk: az alkalmatlan és kártékonnyá lett politikai intézményrendszer, a jelenben ható állambiztonsági örökség ügye és az oroszokhoz való átsorolás önmagában, környezetvédelmi meggondolásoktól függetlenül, mint geopolitikai döntés és lépéssorozat (azaz nem csupán Paks 2 környezetvédelemmel összefonódó kérdése).

A civilek, párt híján politizálók számára ezek a témák túl politikusak voltak (a magyarországi civilszférára jellemző feladatértelmezési és önértékelési zavarokról talán nemsokára írunk), a nagyobb pártok pedig részben érdekütközés miatt nem foglalkoztak velük, részben azért, mert úgy vélték, ilyesmivel nem lehet szavazatot szerezni, a választópolgár szívéhez és eszéhez csak a zsebén át vezet út.

Pedig nem, és ez a három téma kiválóan alkalmas lenne a mostani rendszer megrendítésére.

● Az arányos választási rendszer a kétharmados törvények megszüntetésével, a közvetlen elnökválasztással és az önkormányzatiság helyreállításával, tehát a politikai verseny felszabadítása és a demokratikusan választott ellensúlyok létrehozása segítene az amortizálódott régi politikai kaszt lecserélésében, és természetesen megnövelné a politikai szabadságfokot. A „szabadság” szót még politikailag műveletleneknek sem kell magyarázni, és nem lenne túl nehéz megértetni, hogy arányos („igazságos”) választási rendszerben sem a politikai vállalkozás, sem a pártokról, politikusokról való döntés nem lenne kiszolgáltatva hatalmi monopóliumoknak.

● Az állambiztonsági feltárás nem azt jelentené, hogy kiderülne, harminc évvel ezelőtt ki súgott be kicsodát, hanem azt lehetne végre megtudni, kik játszanak ma cinkelt kártyákkal a politikában, a gazdaságban, a médiában. Megint csak nőne a szabadságfok, a titkolt előnyök leleplezésével jobbak lennének a valóban tisztességes politikai és gazdasági verseny feltételei. Ráadásul az állambiztonsági gazembereket fedező Fidesz-KDNP kezéből ki lehetne venni a morális csodafegyvert, megsemmisülne a kommunistázó érvelés.

● Végül a putyinista fordulat indítékainak és az újfajta orosz kapcsolat tartalmának a leleplezése a Fidesz eddig behozhatatlannak hitt előnyét semmisítené meg – nevezetesen azt, hogy ő az „igazi” nemzeti erő, a többiek, különös tekintettel a baloldalra és a liberálisokra, „nemzetietlenek”. A rendszerszerű hazugság kiküszöbölésével a Trianon-fókuszú, mérgezett nacionalizmus elkezdhetne tisztulni, gyógyulni.

Egyszóval értelmes ellenzéki fejjel olyan pártokra kell szavazni, amelyek vállalják ezt a három célt (programpontot, témát), vagy legalább kettőt belőlük. Függetlenül attól, hogy jobb- vagy baloldaliak, hogy most mennyire kicsik, és egy kormánykoalícióban milyen gazdasági és szociális programot akarnának megvalósítani. Arról majd ráérnek vitatkozni egy szabad politikai rendszerben. Ahol a szabadság, tisztelt hagyományos ellenzék, nem csak azt jelenti, hogy „megszabadultunk Orbántól”, mert akkor a jó életben nem fogunk megszabadulni tőle.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.