Kire legyünk dühösek?

Fotó: TASR/AP

A számok ugyanazok, így elsőre azt lehetne hinni, az előző bekezdés Kiss László magyar úszóról és úszóedzőről szól, pedig nem róla, hanem Chuck Berryről, a rock atyamesteréről. (Sajnálom, de az angol Wikipedia-cikkhez kellett linket adnom, a nyúlfarknyi magyar ugyanis tele van tárgyi tévedéssel.)

Csaltam persze. Ha ugyanis továbbírom a bekezdést, nem lehetett volna félreérteni. Így szólt volna:

Chuck Berry bűnügyéről a széles nyilvánosság részletesen értesülhetett. Utána folyamatosan mindenki tudhatott róla (nemcsak „az uszodák világának” amerikai megfelelője, mondjuk, „a rockzenészek világa”; hanem mindenki, akit érdekelt). Benne van az összes nyilvános életrajzában, ahogy a „fiatalkori botlása” (fegyveres rablás) és az 1979-es ügye (adócsalás) is. Benne volt a születésnapi köszöntőkben hetven, hetvenöt éves korában. Az is beleírta, akik rasszista elfogultságot feltételezett a bírákról és az esküdtekről, meg az is, aki nem.

Bekerült a lexikonokba és a rocktörténeti összefoglalásokba. Benne volt a róla szóló könyvekben és a saját életrajzában. Elképzelhetetlen volt, hogy ha egyszer megtörtént, csak a beavatottak tudjanak róla. A tény közismert, nem lehet elhallgatni, aztán a közönség eldönti, hogy megbocsát-e vagy sem, elfogadja-e vagy sem, ugyanúgy rajong-e, vagy még jobban. Miért? Mert az adott országban demokrácia volt, amikor az eset megtörtént, és azóta is demokrácia van.

Friderikusz Sándor az ATV-ben tőle szokatlan dühvel „lincselést” emlegetett, aminek az információt először közreadó (szerintem is) sajtóhiénákon kívül a publicisták is részesei. Holott csak azt láthattuk, hogy a nyilvánosság értesült valamiről, amiről eddig nem tudhatott, és ez olyan kínos volt a 76 éves mesternek, hogy lemondott a szövetségi kapitányságról. Azonnal kijelölték az utódját, tehát nem volt pótolhatatlan. Mások fiatalabb korban mennek nyugdíjba. És senki nem tette „semmivé” azt, amit a szakmában elért.

Van, amiben Friderikusznak igaza van, például amikor közli, hogy most ugyanazok a véleményformálók rontanak rá Kissre, akik annak idején aláírták a petíciót Szabó István filmrendező mellett, amikor kiderült, hogy szintén nagyon régen besúgó volt. (A kettős mérce tény, bár szerintem Szabó amorális megvédése volt helytelen, nem Kiss morális elítélése.)

A két lényeges dologban viszont, amivel Kisst védi, nincs igaza. Az egyik, hogy az egészet a bűn és bűnhődés, a bűn és megbocsátás, a bűn és jóvátétel fogalmaival értelmezi. A másik az a kijelentés, hogy ennek „nem lett volna szabad üggyé válnia sehol a világon”. Már dehogynem.

Kiss valóban megbűnhődött, amennyiben az ítéletet és szabadulásának módját jogszerűnek tekintjük. Tekintsük annak. De attól – mint Chuck Berry és sok más demokráciában élő híresség példáján látjuk – a börtönbüntetés ugyanúgy az életrajzának a része marad, mint az, hogy mikor és hová járt főiskolára.

Demokráciában semmilyen ismert embernek – nevezzük most a jogi definícióba nem bonyolódva közszereplőnek – nincs joga, sőt lehetősége sem, hogy egy ilyen adatot a nyilvánosan hozzáférhető életrajzaiból eltüntessen, nemlétezőnek nyilvánítson. És ugyanígy nincs joga, sem – általában – lehetősége semmilyen politikai hatalomnak. Ennek semmi köze a bűnhődéshez, a jogszabályban meghatározott mentesüléshez, az elévüléshez – ennek a demokratikus nyilvánossághoz van köze.

A bűncselekményt követő 55 évben – amelyből 26 és fél az alkotmány szerint demokráciában telt – ez a tény Kiss László semmilyen nyilvánosan hozzáférhető életrajzában nem jelent meg. A magyar nyilvánosság számára ilyen tény nem létezett.

Megbocsátásról már csak ezért sem lehet beszélni. A közvélemény nem tudott megbocsátani, mert nem volt tudomása semmiről, amit meg kellett volna bocsátani. A diktatúrának – láttuk – módjában állt, hogy Kiss László életrajzának egyes elemeit kiiktassa a valóságból. Az újságírók nem írhattak róla, mert az újságírók arról írhattak, amit a politikai hatalom tudatni akart a „tömegekkel”. Úgy is hívták: „tömegtájékoztatás”.

Lehet, hogy a nyilvánosságot nagyon is érdekelte volna, mi van a börtönből ugyancsak 1963-ban szabadult Bibó Istvánnal, Göncz Árpáddal, Kopácsi Sándorral, Mérei Ferenccel, hogyan „illeszkednek be a társadalomba” a kevésbé ismert nevű emberek ezrei, miért nem látható se színpadon, se filmen Darvas Iván stb. De róluk sem jelent meg semmi. Mivel ez a semmi volt az, amit a diktatúra hajlandó volt a nép orrára kötni.

Ami a jóvátétel tézisét illeti, Kiss maga így fogalmaz: „kaptam egy esélyt, és én éltem vele”. Így folytatja: „Mindenki döntse el, a magyar úszósport elmúlt évtizedekben elért eredményei alapján, hogy kellőképpen bizonyítottam-e vagy sem”. Itt megint csak tisztáznunk kell a fogalmakat. Egyrészt azt, hogy kitől „kapta”, másrészt azt, hogy mi ez az „esély”.

Kapni nem a demokratikus nyilvánosságtól kapta, nem is a sportrajongóktól, még csak nem is az úszószövetség vezetőitől, hanem – egy ilyesmit természetesnek tartó, híres élsportoló közbejárására – a diktatúra csúcsvezetőitől, magától Kádár Jánostól és/vagy Biszku Bélától. És nem esélyt kapott, hogy bármit jóvátegyen, hanem mint élsportolót azonnal beemelték a kedvezményezett pártállami elitbe, úgy folytathatta pályáját, mintha nem történt volna semmi. Megint csak eljutottunk a „nem-tény” fogalmához. Járt vele még biztos, jó megélhetés, szolgálati útlevél napidíjjal (olyan korban, amikor a hétköznapi állampolgár háromévenként, 70 dollárral utazhatott Nyugatra), idő előtti miniszteri mentesítés a következmények alól, és – mondom – a negatív epizód törlése az életrajzból.

Bibó István (például) szintén 1963-ban szabadult, de nem kapott se szolgálati útlevelet, se másmilyet, nem törölték az életrajzából azt, ami előremenetelét akadályozta, nem élhetett meg jól, és főleg nem folytathatta pályáját: nem publikálhatott, nem taníthatott.

A diktatúrának ugyanis az volt az érdeke, hogy az élsportoló úszhasson és nevelhesse az utánpótlást – mintha nem volna semmi a múltjában, amit jóvá kell tennie, és ugyanígy érdeke volt, hogy a nem marxista tudós ne írhasson és ne taníthasson, mert olyasmi van a múltjában, amit a diktatúra szemszögéből nem lehetett jóvá tenni.

Még egy lényeges különbség: akik 56 után ültek, és nyilvánossághoz jutottak, azok már a diktatúra első lazulásának idején, amikor visszatérhettek hivatásukba, nyíltan beszéltek róla. Az írók – Eörsi Istvántól Fekete Sándorig, Déry Tibortól Varga Domokosig – megírták magukról, és nem úgy, hogy ők valamit most jóvátesznek a hivatásbeli működésükkel. Aztán 1989 tájékán a teljes közvélemény értesülhetett róla, kit, milyen váddal, hány évre ítéltek el, és mikor szabadult. Kiss László 1988-ban, az átmenet kezdetén lett közismert ember, és utána 28 évig az ő ügyében nem változott semmi.

Lett volna rá lehetősége, hogy a Ki kicsodában, sajtóbeli portrékban kiegészítse az életrajzát. Legalább akkor, amikor kinevezték szövetségi kapitánynak. Legalább akkor, amikor jóváhagyta a róla szóló könyvet. Rendben, kínos lett volna. De pontosan ezért hallgatták el. Kiss nyilván abból indult ki, hogy a diktatúrában szerzett védettség a diktatúra bukása után három, tizenöt, huszonnyolc évvel is érvényben van. És majdnem igaza lett.

Péterfalvi Attila, a Nemzeti Adatvédelmi és Információszabadság (!) Hatóság elnöke például egy elmosódó fogalmazású, minden jogszabályi hivatkozás nélküli közleményben zárolta a Kiss és társai ügyében hozott bírósági ítéletet, amit eddig – a megfelelő, törvényes előkészítéssel – bárki szabályos úton megkaphatott a Fővárosi Levéltárban. Állítólag van olyan jogszabály, amely ezt megengedi – bár Péterfalviból hiányzik az elemi rendesség, úgyhogy nem mondja meg, melyik az. De ha van is, az nem változtat azon a szemléleten, amely a személyes adat demokráciában normális védelmét összetéveszti azzal a védettséggel, amit egy nem demokratikus – vagy hogy talán számára is érthető nyelven fogalmazzak, nem jogállami – rendszer adott kiváltságos személyeknek. Amely nem tesz különbséget a diktatúra és a demokrácia nyilvánossági viszonyai között, egyiket a másik folytatásának látja, és ezt a látásmódot tenné kötelezővé.

Friderikusszal és olyan barátaimmal együtt, akiket főleg ez bánt az ügyben, én is nagyon utálom azt a mechanizmust, hogy a magyar közvélemény (erre hajlamos része) a médiából értesül valamiről, megörül annak, hogy van egy újabb gyűlöletcélpont, és nekiuszul. De most egyrészt feltűnően nem gyalázták Kisst emberi mivoltában, másrészt a dühöt nagyon is indokolja, hogy a közvélemény (erre érzékeny része) arra jött rá, hogy tartósan becsapták. Valóban nem egy személyre kellene dühösnek lenni egy ötvenöt éve elkövetett cselekedete miatt, talán még azért sem, mert mostanáig nem volt – és most sincs – elég erő és tisztesség benne, hogy elszámoljon róla azoknak a körében, akik tisztelték és felnéztek rá, de nem voltak beavatva.

A dühnek azokra kellene irányulnia, akik a pártállami becsapást a demokratikusnak mondott rendszer huszonhatodik évéig folyatták, és a politikai hatalomnak azokra a részeseire, akik még ma is ezt tekintik normálisnak.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.