Kisbakancs

2009.május 4-én, a budapesti Parlamentben Balog Zoltán fideszes képviselő a Szabadság Kör nevében egy falapra erősített fekete bakancsot tett le Draskovics Tibor igazságügyi és rendészeti miniszter asztalára. Ez volt a Jogtipró-díj, és azért ítélték Draskovicsnak, mert a minisztérium égisze alatt korlátozták „szólásszabadságot, a sztrájkjogot, a gyülekezési jogot”, és megsértették az emberi jogokat.

A Szabadság Kör benjáminja és egyik alapító tagja egy tehetséges fiatal jogász volt, bizonyos Gulyás Gergely.

Gulyás Gergely (34) jelenleg, 2016-ban egy olyan alkotmánymódosító javaslaton dolgozik, amely felhatalmazná a kormányt, hogy a saját maga által észlelt terrorveszélyhelyzet esetén kétharmados parlamenti egyetértés, sőt egyáltalán parlamenti jóváhagyás nélkül korlátozza a sajtó- és szólásszabadságot. Ne csak korlátozza, hanem egyszerűen felfüggessze a gyülekezési jogot (a sztrájkjogon már nincs mit korlátozni).Korlátozzon olyan alapjogokat, mint a mozgásszabadságot az ország területén, a tulajdonhoz való jog. Tilthassa a kapcsolattartást külföldiekkel (lásd még: III/II-es csoportfőnökség) és az országba való beutazást (vesd össze: uniós mozgásszabadság) stb. stb.

Fölösleges magyarázni, hogy ez miért rossz (azon kívül, hogy hülyeség), és miért veszélyes. Ha valaki nem érti, kár belé. Persze sokan nem értik, és nemcsak azok, akiket ezért fizetnek. Érdeklődéssel várom, mikor veszik elő a kormánypárti sajtó büdös szájú aktivistái a „bérrettegő” kifejezést, meg hogy a külföldön tevékeny, sima szavú, svejfolt öltönyös propagandisták mikor jönnek azzal, hogy nem kell semmi hepcia, máshol is van ilyen, és kalapáccsal, hidegvágóval hogyan pászítják bele az amerikai, francia, német jogszabályokat a magyar értelmezési keretbe.

Érdeklődéssel várom továbbá, mikor jönnek rá a tehetséges fiatal és idősebb jogászok, hogy az ötlet már csak nemzetközi jogi okokból és nemzetközi szerződések miatt is kivitelezhetetlen, valamint mikor jönnek rá a tehetséges politikusok arra, hogy ha mégis megpróbálkoznának a megvalósításával, akkor Magyarországot egyszerre köpnék le és röhögnék ki. (Még a mostaninál is jobban.) Addig, amíg várok, csak néhány technikai-szakmai problémára hívnám fel a figyelmet.

● Olyan országban akarnak nemzetközileg kivételes szigorúságú rendszabályokat bevezetni, a kormánynak rendkívüli hatalmat adni, ahol hosszú évek óta nem volt külföldiek által elkövetett terrorcselekmény, és amely tranzitútvonalnak számít. Ellentétben azokkal az országokkal, ahol ilyen intézkedéseket még megtörtént, sok ember halálát okozó terrorcselekmények után sem vezettek be.

● Az a nemzetbiztonsági apparátus kapna rendkívüli jogosítványokat terrorelhárításra, mely az országon áthaladó több százezer menekült és álmenekült közül négy-öt hónap alatt egyetlen terroristát sem volt képes kiszűrni, engedte, sőt segítette a kiutazásukat, továbbá kifejezetten elutasította a szűréshez felajánlott uniós segítséget. (Az „ilyen menekülttábor” olyan menekülttábor, ahol biztonsági szűrés történik.)

● Az a kormányzat akar rendkívül felhatalmazást esetleges jövőbeli terrorveszélyre hivatkozva, mely hónapok óta azzal dicsekszik, hogy megvédte az országot a „migráns” terroristákról, és amelyiknek a legfőbb terrorelhárítási vezetője ismételten kijelenti, hogy Magyarországon nincs vagy nem növekszik a terrorfenyegetettség. (Miközben, mint láttuk, hazánkon háborítatlanul utaznak át terroristák.) Majd amikor tényleg fel kell mutatni valódi terroristákat, hirtelen elkapnak két őrült nyilas bácsit, akik évek óta mindenkinek olvashatóan hirdetik céljaikat a neten.

● Az a nemzetbiztonsági apparátus kapna jogot a magyarországi kommunikációs hálózatok korlátlan ellenőrzésére, amelyik arról panaszkodik, hogy se pénze, se eszköze nincs az orosz (és az amerikai) elektronikus, azaz jelhírszerzés érdemleges elhárítására. Mondhatni, egyre inkább tehetetlen.

● Az a kormányzat hallgathatná le, vagy tehetné használhatatlanná minden jogi fakszni nélkül a mobiltelefonjainkat, amelyik képtelen volt vigyázni egy nemzetbiztonságilag enyhén szólva kényes mobilra, majd képtelen volt megtalálni azt. Ha viszont találnak egy mobilt, amit terrorgyanúsnak hisznek, fogalmuk sincs, hogy mit látnak rajt.

És így tovább.

Megértem azokat a barátaimat, akik a hírre azt mondják, hogy ez már nem tréfadolog, és igyekeznek úrrá lenni rémületükön, hiszen nagyon nehéz úgy értelmezni, hogy Orbán nem diktatúra bevezetésére készül. (Egyébként ha akarná, se tudná. Ha mégis tudná, akkor ez az ország diktatúra nélkül is elveszett.) De nehogy már azt higgye bárki, hogy itt valami változás történt, új szakaszba léptünk.

Nem. Mindig is erre a rugóra járt az agyuk.

Hogy kiknek? A címbeli poénnak nem tudtam ellenállni, de kissé félrevezető, ugyanis nem egy darab őrült zsarnokról beszélek, hanem olyan emberekről, akik hatalomhoz jutottak, de szellemileg és erkölcsileg alkalmatlanok rá, hogy éljenek vele. Mégis élnek vele.

Balog Zoltánról beszélek, aki keresztyén erkölcsi felsőbbségtudatával az oktatás, az egészségügy és a szociális ügyek felelőseként hosszú távon alighanem a legkártékonyabb miniszter, pedig nagy a konkurencia. Gulyás Gergelyről beszélek, aki máskor szilajul védelmezi az alapjogokat, és szidalmazza a diktatúrát, meg nyilván most sem akar diktatúrát bevezetni, csak a felhatalmazási ötletből ítélve nem ismeri a demokrácia és a diktatúra közötti különbséget. Simicskó Istvánról, a nemzetbiztonsági szakpolitikusból lett honvédelmi miniszterről beszélek, aki rendfenntartás céljára katonákat is a kormány rendelkezésére bocsátana, miközben a szégyenletesen rosszul finanszírozott, NATO-viszonylatban alig valamit érő magyar hadsereg mellé még fölállítana egy önkéntes területvédelmi erőt, „szigorúan politikamentes alapon”, ahogy az már Fidesz-KDNP-éknél szokás.

És általában, arról az áruló középosztályról beszélek (lásd a Bárányvakságot), amelyik visszamenőleg úgy tudja, keményen ellenállt az őt üldöző kommunista rendszernek, de valójában egész jól prosperált benne; amelyik azt tartja rendszerváltásnak, hogy a politikai hatalmat átvéve még jobban prosperálhat; amelyik a szabadságot csúnya szónak tartja, ha nem az ő szabadságáról van szó; és amelyik a nagy antikommunista szájalásával együtt huszonhat éve nyugodtan hagyja, hogy a diktatúra egykori állambiztonsági emberei ott legyenek az „antikommunista” kormányzatokban, és diktálják a politikát, különös tekintettel a rendészetre, a belbiztonságra és a külpolitikára. Hát persze, hogy az van, amihez ők értenek.

Ezt tudják a kisbakancsok, ennyire futja. Ha nekünk ez elég, nincs mit tenni. Ettől kellett volna félni, nem a diktatúrától.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.