Megosztás
A politikai korrektséggel kapcsolatos jobboldali mítosz újabb állomásához érkezett a menekültválság kapcsán. Maga a mítosz eredeti formájában így szól: vannak problémák, amiket mindannyian ismerünk, sőt a megoldásokról is van valamiféle fogalmunk, mégsem lépjük meg, amit meg kell, mert leblokkol minket a kényszer arra, hogy bizonyos dolgokat ne mondjunk ki a politikai korrektség okán. És bárcsak el tudnánk szakadni a korrektségtől, rögtön minden könnyebb lenne.
A mostani menekültválság során ez a mesternarratíva (átfogó általános értelmezés) ebben a konkrét verzióban jelenik meg: mindannyian tudjuk, hogy a muszlimok „milyenek”, hogy alkalmatlanok arra, hogy beilleszkedjenek az európai társadalmakba, és hogy ezért nem lenne őket szabad beengednünk az országainkba, mégsem zárjuk lakatra a határainkat csak azért, mert a politikai korrektség okán, a liberális cenzúra miatt ezt nem lehet /nem merjük kimondani. Bárcsak végre őszintén tudnánk erről beszélni, rögtön minden megoldódna. Legutóbb Orbán eresztett el egy ilyen löketet az európai porondon, de a fenti narratíva a legkülönbözőbb formákban és szereplőktől hangzott már el az elmúlt pár hétben.
Ezzel az érveléssel több probléma is van. Az első a közös tudásé, adott esetben a muszlimokról. Nem igaz ugyanis, hogy mindannyian tudnánk, kik is a muszlimok valójában. Eleve egy nagyon sokszínű kategóriáról van szó, amibe a posztkommunista siíta azeri olajmágnástól a lefátylazott szudáni háziasszonyig sok minden belefér. Így eleve nem lehet szó a muszlimok közös jellegéről, tulajdonságairól. Még kevésbé lehet szó olyan közös tudásról, amiről mindannyian (vagy legalábbis a nagy többség) meg van győződve. A félelem és az előítéletek nem tudás; kellő informáltsággal pedig kevesen rendelkeznek.
Az sem „közös tudás”, hogy a muszlimok nem tudnak beilleszkedni Európában. Persze a dolog nem zökkenőmentes, de több milliós, évtizedek óta minimális zavarokkal itt elő közösségről beszélünk (az őshonos muszlimokról, mint pl. az albánok, nem is beszélve). Az európai muszlim igazi arca nem a jobbos tévékből ismert, kerítésromboló ex-katonáé, hanem a madridi utcákon zöldséget fuvarozó marokkói arabé, a Berlinben gyártósor mellett dolgozó töröké, a Londonban élő pakisztáni taxisofőré. És az egyre nagyobb számú, középosztálybeli, beilleszkedett, irodista, innovátor vagy éppen helyi politikus muszlimé. Megint csak, az előítéletek nem jelentenek közös tudást.
Innentől kezdve az sem közös gondolatunk, hogy nem szabad őket beengedni az országainkba. Ha le is számítjuk azt, hogy az európai kultúra mindig is épített az érkezők és a jelen levők közötti interakciókból kipattanó kreatív szikrákra, Európában ma munkaerőre van szükség hogy pörögni tudjon a gazdaság. A legelérhetőbb munkaerőforrást pedig pontosan a túlszaporulattal küszködő közel-keleti országok jelentik. A pragmatizmus mást diktál, mint a félelem.
Egyáltalán nem általánosan elfogadott gondolat, hogy le kellene – vagy hogy egyáltalán le tudnánk – zárni a határainkat. Erről sok szó volt és van ezekben a hetekben, nem is kívánok bővebben belemenni. De az biztos, hogy konszenzus nincs.
Mivel nincs konszenzus, így a „politikai korrektség” nem is tudja elfojtani azt. De tovább is van még. A polkorrektség elleni kirohanások a liberális média cenzúrájáról beszélnek. Ma Európában szinte sehol nincs liberális médiamonopólium. Sőt, több helyen – például Magyarországon – a kormánybarát, illiberalizmust elviselni tudó sajtó fölénybe került. A mediális fölény pozíciójából a politika korrektség nyomása ellen ágálni fals, felesleges és szánalmas.
Így tehát a kulcsállítás, mármint hogy a politikai korrektség egy romboló tényező a menekültválság kérdésében, nem állja meg a helyét. Sőt, azzal hogy segít táplálni egy olyan hangot, ami a konfliktusok élezése helyett azok elkerülését segíti elő, fontos szerepet tölt be. De persze értem, hogy az egyszerű megoldások, hogy a „mi megoldanánk, ha nem akadályoznának kívülről” narratívája vonzóbb mint szembenézni azzal a ténnyel, hogy a menekültválság mai kontúrjait nem más alakította ki, mint az EU és az egyes tagállamai hibás és szűklátókörű bevándorlási politikai döntései.