Kottából való muzsikálás esetén jó, ha a karnagy ismeri a kottát

Fegyelmezett csapat a Komáromi Jókai Színház bérletesei, végig ülték ezt a bemutatót is, igaz az álló applauzuszt most megspórolták a következő évad előadásaira. Velük együtt reménykedjünk. És fegyelmezett csapat a Komáromi Jókai Színház társulata is.

Michael Frayn színházi komédiája egy hosszúra nyújtott kabaré jelenet, előbb annak problémás főpróbája, majd a második felvonásban a problémás bemutatója. Frayn összegző harmadik felvonást is írt, így lett belőle egyfelvonásos, két felvonásban bemutatva; egyszer nekünk, egyszer pedig nekünk és a virtuális, de gombnyomásra kacagó túloldali közönségnek.

Figyelmünket ketté kell osztanunk, mert egyrészt érdekel bennünket a főpróba, mint folyamat, másrészt pedig az, hogy miről szól az az előadás, amit éppen főpróbál a társulat.

Amikor éppen nem összpontosítunk, akkor nyílik esély arra, hogy felhőtlen szórakozásunkat kinyilvánítva kacagjunk, mert bizony előfordul, hogy hol megbotlik valaki, hol hasra esik, hol ráül valamire,(erre még visszatérünk) ami viccesen hat, vagy nem találja az ajtót, vagy rossz helyen megy be, vagy bejön a Betörő, ami konfliktus helyzetet teremt.

Nem úgy teremt konfliktusos helyzetet, hogy a szerepét játssza (aban egyébként kitűnően alakít) hanem úgy, hogy az egész társulat tudja, hogy a betörő szerepét játszó színész civilként idült alkoholista, akit, ha elnyel egy kikötői kocsma, oda a főpróba és oda az előadás.

A társulat civil életében fel-felbukkanó konfliktusok sablonhelyzetek, úgymint: vezető szinésznő teátrálisan gyűlöli a fiatalabb kolléganőt, de mindketten gyűlölik a vendégszinésznőt, aki fiatalabb is, meg szebb is náluk, s aki úgy kapott jó szerepet, hogy előbb ágy szerepet játszott a rendezővel. A másik (előkészületben lévő) civil konfliktus szintén a rendezőhöz kapcsolható, hiszen a végén villámcsapásként ér bennünket a felismerés: teherbe ejtette a csinoska rendezőasszisztens leánykát. Példa nélküli színházi esemény, kár, hogy nem tudtuk pontosan hol van éppen a hangosító pult s, hogy melyik közönségnek jelentette be a tényt.

A főpróbált bohózat tájainkon szokatlan, súlyos félreértéseken alapuló problémákat vet fel, olyanokat, amilyenekkel magyar kabaréjelentekben ötszáz esetből maximum négyszáznyolcvanban lepnek meg a humoros szerzők.

Ilyen például az, hogy azt hisszük, hogy a házban nincs senki, mert a tulajdonos a tengerparton üdül. Ez nagyon eredeti ötlet. Vagy például az, hogy az üres ház tulajdonosa azért üdül a tengerparton, hogy az adóellenőr meg ne találja. Az viszont már a viccesség netovábbja, hogy az ürers ház tulajdonosa titokba hazajön, mert az adóellenőr úgyis azt hiszi, hogy ő a tengerparton üdül. Az is kellemesen meglep mindannyiunkat, hogy az üres ház tulajdonosa hazaérvén meg sem lepődik azon, hogy az üres háza tele van idegen emberekkel. Így hat a színészre a színház. S a gyanútlan nézőre is.

Az írásnak adott cím prózai színházban akár képzavarnak is tűnhet, de nem az, mert Frayn valóban lekottázta mind a szöveget, mind pedig a színészek mozgását, pillanatról-pillanatra. Csakhogy az ő kottája egy bizonyos angol színház bizonyos angol társulatára írodott, nem egy bizonyos magyar színház magyar társulatára. Olyan ez mint, ahogy azt Szechenyi Zsigmond gróf írta az alaszkai szarkárol: olyan ez a szarka, mint a mienk, csak nem magyarul csörög.“ Nem volt véletlen az, hogy mind a kaposváriak, mind a miskolciak dramaturgiai változásokat eszközöltek:saját kottát írtak a maguk társulatára.Méhes László viszont az Ahogy esik úgy puffan nevű lóra tette fel az egész társulatot, ami nem csak komolytalan, hanem megalázó is.

Improvizált, hogy leplezze a felkészületlenségét: nem színházat csinált a színházban, hanem olyan lélektelen illusztrációt, ami szakmai szempontból értékelhetetlen. Sorolhatnánk a rendezőileg átgondolatlan, kidolgozatlan és következetlen pillanatokat, de értelmetlen, mert a Mester kipipálta az évadzáró előadást, s, mint nyilatkozta, már a további rendezésen gondolkodik.

Gondolkodhatott volna ezen is, pédául Lloyd Dallas szerepén, akinek Frayn szerint irányítania kellett volna mind a főpróbát, mind az előadást, de magára maradt, elhagyatottan ténfergett a fókuszban.

S hozzá kapcsolódik egy illetlen kritikusi (nézői) megjegyzés: a szövegkönyv szerint a harmadik virág a kaktusz, amelyre a Rendző kislányos zavarában ráül, estünkbn viszpont a fenekébe szúratja a mi rendezőnk, ami jelzés értékű mind a színház igazgatójának, mind a közönségnek: ezt is megtehetem veletek, és kinyalhatjátok. Ez nem poén volt, hanem öntelt utalás.

Mint már annyiszor, a színészek mentették meg az előadást.

Holocsy Krisztína ragyogott.

Tóth Károly remekül oldotta meg a buta, kétszínű, benyali színész karakterét.

Mokos Attilának jól állt a kiégett, szenilis színész szerepe, a letolt nadrággal történő gimnasztikája olimpiai kvótát jelenthet.

Bandor Éva fáradtnak tűnt, harsánysággal igyekezett pótolni a megrendezetlen pillanatokat.

Szabó Viktor nem karakter, hanem iparos szerepet kapott, amit jól oldott meg.

Fabó Tibor tudatos ténfergése és a whiskys üveggel szemben táplált különleges viszonya nagy élményt nyújtott.

Losonczi Kata m.v. rossz napot fog(hat)ott ki, Mokos mellett nem volt esélye.

Drága Diána élt a lehetőséggel, hogy hosszú idő után karakter szerepet kapott.

Tóth Tiborról korábban már szóltunk, ő alakította a dramaturgiailag és rendezőileg is jellegtelenné tett Rendezőt.

Könnyű kis előadásnak tűnt a Függönyt fel! De micsoda energiákat kellett felszabadítaniuk a színészeknek, hogy létrehozzák.

És, ha megmérettetik az elmúlt színházi évad, szakmailag az is könnyűnek bizonyul.

A következőre viszont jó címeket jelentett be a színház vezetése, miért ne reménykedhetnénk?