Lapátösztöndíj éhhalálhoz
Szerintem úgy hagyta fölösleges finomsággal fogalmazva pácban a jelenlegi szlovák kormány saját kulturális miniszterét, Natália Milanovát, ahogyan a kultuszminiszter (és az egész kormány) a művészeket.
A kreatív ipar, a művészek és az őket „kiszolgáló személyzet” mint ágazat (tehát ha egy szegmens lebénul, összeomlik az egész gépezet) az országban állítólag kb. 220-250 000 embert foglalkoztat (ez +- összevethető az istenített autóiparral). Azaz nagy részük magát foglalkoztatja. Forrásaim szerint ez a dolgozók kb. 10 százaléka, évente a GDP 1,7 százalékát termeli meg, vagyis kb. 1,6 milliárdot „lapátol” össze. Az autóiparban megszokott, sőt elvárt stimulációk és kedvezmények nélkül… (Most 50 milliót ígérget segítségképpen a tárca: arányos ez? 220000 főnél ez az összeg 227 euróra jön ki per koponya, az 7 hónappal számolva 32 euró havonta.)
Az 1,7 % GDP azért nem olyan elhanyagolható tény és szám, mint amilyennek el szokás bagatellizálni a „menjenek rendes munkát végezni” szlogennel. Mondjuk, lapátolni. Mondjuk, azonnal kedvem lenne lapáttal hátba veregetni azt, aki ilyesmit felvetve nem válaszol két másodpercen belül arra: mit, hol lapátoljon az operaénekesnő és mennyit fizet érte a lapátolást felvető. De hagyjuk most a kőbunkókat.
Térjünk át a szimplán csak számolni nem tudókra. Akiket nem érdekel a szektor, mert semmi köze hozzá. Nos, ha a szektor továbbra is áll, akkor – ahogyan az elmúlt közel háromnegyed évben – nem is termel. Tehát 1. nem járul hozzá anyagilag a nemzetgazdasághoz, nem fizet adót, 2. támogatásra szorul, vagyis terheli a közöst. (Még nem annyira, hisz le van ejtve, de ez idő kérdése.) Következésképpen az ország minden állampolgára nem csupán szellemiekben, hanem pénzben kifejezhetően ugyancsak ráfizet a szektor kómájára. És minél később kezd el működni, annál jobban ráfizet majd. Van hozzá tehát „köze”, a köz szó itt legyen hangsúlyos.
Ez a szféra nyolcadik hónapja a nullából él. Felélte összes egyéni tartalékát, a szakik és az érintettek arra figyelmeztetnek, hogy a rendszerszerű összeomlás hátárán áll.
Állam bácsinak persze más dolga is van… Is? Mit is oldott meg e helyett állam bácsi eddig? Mire mondhatnánk nyugodt szívvel, hogy az állam bácsi megoldotta márciustól?
Nos, a tárca nem tudott és nem tud mit kezdeni e saját ágazatával. Minek is tartjuk akkor? Hogy meghirdessen (nem is közvetlenül, hanem az alapjai által) valamiféle ösztöndíjakat, amelyekből talán karácsonyra vagy januárra csöppen valami a művészeknek, a kiszolgáló személyzetnek pedig logikusan majd ezután, megvalósításkor, tehát akár a pandémia kitörését követően egy egész évvel? Komolyan? És addig a fénytechnikus, a lagzis szintis vagy a filmproducer mit lapátoljon? Levegőt jobbról balra?
Arról nem is beszélve, hogy vélhetően olyan művészek kaphatnak ösztöndíj (elszámolás-köteles, címkézett – vagyis csak erre a konkrét célra költhető, márciusi gázszámlára nem) formájában segítséget, akik más szerződéses bevétellel nem rendelkeznek. Teljes mértékben érthető, hogy elsősorban a totális bevételkiesést elszenvedők szorulnak segítségre, támogatható gondolat, ám nehezen magyarázható, ha az öngondoskodók esetleg teljesen kimaradnak. A gömöri tornádó károsultjainak egy része nem rendelkezik biztosítással, ők az államtól, konkrétan a kormánytól várnak segítséget. Aki pedig fizette a biztosítását, gondoskodott valamilyen mértékben magáról… Itt sem lesz igazságos a dolog, de a társadalom fontos erénye a szolidaritás. Csak ne tessék vele visszaélni. Mert ha egy művész az alkotói tevékenységét azért fogja, szorítja vissza saját kreativitása kárára, hogy mellette félállásban vagy éhbérért tanítson (a sulik is zárva voltak…), sörözőben kiszolgáljon (a kocsmák is korábban zárnak…), étlapokat fordítson, vagy bármi más tevékenységgel megteremtsen a családjának egy fontos, viszont önmagában nem elegendő mellékjövedelmet, az ne legyen kizárva a munkaszerződése miatt a segélyösztöndíjból. Csak úgy, büntetésből, amiért nem a sült galambot várta, hanem mert gondoskodott magáról valamennyire, mert „lapátolt”. Mert hajlandó volt levenni ezt a terhet a semmiközömhozzát valló emberek válláról.
Hiszen a kulturális tárca, amelytől sok, számára kötelező szabály származik, cserben hagyta. És hát cserben hagyta a kormány is, hiszen a szociális háló mindig mostohán kezelte a művészeket, a szabadúszókat pedig a legmostohábban.
Márpedig ha a szféra összeomlik, mert látjuk, épp most omlik össze, akkor seperc alatt szociális és munkaügyi kérdéssé válik legrosszabb esetben 250000 fő és családjuk léte. Persze, ennyire nem lesz rossz a szitu, hiszen a művész ember kreatív és szorgalmas, ám ha csak 80000 fő +2 személy a családjaként, vagyis kb. negyedmillió ember cunamiként leterheli a jelenlegi állami rendszert, akkor az szintén összeomlik.
Eszébe juthatott volna ez a kormánynak korábban is, nem kellett volna csupán a kulturális tárcára várni, azt is cserben hagyni, ahogyan más ágazatok bajba kerülésekor sem csupán a szaktárca oldja / nem oldja meg a gondokat. Csak hát a lapátfilozófia érvényesül ezek szerint a legfelsőbb szinten.
És kérem, ne tessék elfelejteni, hogy a művészek nem az égből hullnak és nem művészként születnek, őket képzi valaki. Tehát nem csupán a felvevő piac érez majd hiányt nemsokára, az érmének van másik oldala. Aktuális lenne már most a művészeti, iparművészeti, egyes technikai stb. oktatással szintén foglalkozni. (A kormány, s szintén nem csak a tárca szintjén – már azért sem, mert a minisztérium az idei iskolai évre kiadott pedagógiai-szervezési utasításában, melyet először kalauznak nevezett el, egyetlen szóval sem említi pl. a művészeti alapiskolákat… No comment.) Az alapfokú művészeti oktatás – a munkaügyi tárca szempontjából néhány száz iskola sok ezer alkalmazottja – pl. már most finanszírozhatatlan a jelenlegi formájában, nemhogy jövőre… És a korábbi ígéretek megvalósításához már tárcaközi egyeztetésen kéne lennie egyes törvényjavaslatoknak ahhoz, hogy a 2021. évi költségvetés elkészülhessen. Ilyesmiről azonban nem értesültünk.
Most még meg lehetne előzni számos járulékos gondot – ez szaktudás és politikai felismerés kérdése. Különben valakik lapátra kerülnek. Nem csupán idelenn. Odafönn szintén. Na, ez meg idő és elkeseredés kérdése.
