Megosztás
Két évvel ezelőtt a Legendás állatok és megfigyelésük stabilan alapozott meg J. K. Rowling újabb ságájának, most pedig végre megérkezett a folytatás is. Bár nem mondható, hogy hibátlan produkcióról van szó, látványban és csavarban viszont teljesen elvarázsol. Megnéztük a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei című filmet!
Már az első rész vége is jelezte, hogy a folytatásban sok izgalomban és mágikus rejtélyben lesz részünk, és meg kell hagyni, nem is csalódhattunk. Figyelem, spoilerveszély!
Az első részhez hasonlóan a cselekmény ezúttal is több szálon fut. A Legendás állatok és megfigyelésükben könnyű volt felvenni a két fonalat (amelyek természetesen keresztezték is egymást), a Grindelwald bűntetteiben azonban már egy kissé szétszabdalta a cselekményt. Ezzel nem az a probléma, hogy követhetetlen lett volna a történet, hanem, hogy az egyes szálak valamelyest elvették egymás elől a játékidőt. Ahhoz, hogy az egyes karakterek és a mögöttük húzódó célok, motivációk, tragikumok megfelelően ki tudjanak bontakozni, legalább két és fél órás játékidőre lett volna szükség – amit valljunk be őszintén, nem is annyira bántunk volna.
Sajnos jó pár perc a vágószobában maradt – ez néhány akciójelenet követhetetlenségén is érződött.
Azt viszont meg kell hagyni, hogy maga az összhatás, a film hangulata nagyon jól muzsikál. Az 1920-as évekbeli Amerika után Párizs varázslóvilágába is betekintést nyerhettünk, amely hasonlóan szemkápráztató. A környezet, a karakterek ruházata, maga a megjelenés nemcsak Rowlingnak, de a szériában hatodjára visszatérő David Yatesnek is nagyban köszönhető.
A látványban sem találhatunk semmi kivetnivalót – talán nem könnyelműség kijelenteni, hogy az idei év filmjei közül talán a Grindelwald bűntetteiben működtek legjobban a számítógépes effektusok. Nem beszélve a 3D-s elemekről, amelyek szintén remekül megmutatkoztak a kellő pillanatban.
A CGI főként a varázslatokhoz, na meg a furcsa állatokhoz szükségeltett. Utóbbiakból ezúttal is volt szép számban, viszont már lényegesebben kisebb hangsúlyt kaptak. Ez nem is annyira baj, hiszen nem az előző rész klónját akarták elkészíteni. A furkász azonban visszatért és bizony párszor mosolyt is csalt az arcunkra.
A fentebb említett szűkös időkeretet főként a karakterek sínylették meg, akikből hiába volt szép számmal, nem tudtak kellőképpen kibontakozni. A Queenie-Jacob párosnak is megvolt a saját tragédiája, mégis súlytalannak érződött az egész.
Eddie Redmayne már az első részben is kiválóan alakította a különc Salmander professzort, és ez most is remekül sikerült. Érdekesség viszont, hogy főszereplő révén a zárójelenetben nem volt olyan különlegesen nagy szerepe jelenlétének, mint ahogy arra sokan számítottak volna. Dan Fogler továbbra is a humorforrást volt hivatott szolgálni, bár a karaktere kapott egy kis drámai jelleget is, a nevetés mellett így olykor sajnálatot is éreztünk iránta.
Katherine Waterston már nem volt annyira esendő, mint az első részben, de még így is nagyon szerethető. Sajnálatos viszont, hogy a színésznő képességei nincsenek érdemben eléggé kiaknázva.
Jude Law szemmel láthatólag élvezettel alakította a fiatal Dumbledore-t, és Ezra Miller sem volt különb a múltját kutató Credence szerepében.
Bár Grindelwald egyelőre nem tűnik annyira kegyetlen és szívtelen főgonosznak, Johnny Deppnek mégis sikerült félelmetesen megformálnia a karaktert.
Kisebb-nagyobb hibáit leszámítva a Grindelwald bűntettei már az első perctől kezdve elvarázsol, tele van látványos jelenetekkel és fordulatokkal, így a rajongóknak nem érdemes kihagyniuk a filmes listáról. Az utolsó jelenetben alkalmazott cliffhanger pedig garantáltan tesz róla, hogy izgatottan várd a folytatást.
(tt)
