Legyezőtánc

Az utóbbi hetekben, ránézésre, végképp elmérgesedett a viszony az Európai Néppárt (EPP) vezetősége és a Fidesz között. Azért mondom, hogy ránézésre, mert e viszony történetére az EPP részéről nem éppen a következetesség jellemző, rengeteg gazemberséget megbocsátottak tagpártjuknak az évek során, sőt falaztak nekik,  örömmel látnék most következetességet, de csak a szememnek-fülemnek hiszek majd.

Legyezőtánc
Illusztráció - Civilnet

Mindenesetre a magyarországi, ellenzéki reakciókban visszatérő elem volt, hogy lelepleződik az  álság, Orbán nem alapozhat többé arra, hogy könnyen becsaphatja a nyugati kritikusait, nem adhatja elő többé a szokott pávatáncot.

Csak az a baj, hogy ez nem pávatánc.

A miniszterelnök-pártelnök 2012-ben így definiálta: „A diplomácia táncrendje miatt az elutasítást úgy kell előadni, mintha egyébként barátkozni szeretnénk. Ezek azok a politika művészetéhez tartozó mozdulatok, hogy majd a hét javaslatból kettőre-háromra (úgyis megcsináltuk már, csak ők nem vették részre) rábólintunk, a maradék kettőt pedig, amit nem akarunk, úgy utasítjuk el, hogy a többségét tulajdonképpen elfogadjuk. Ez a bonyolult játék afféle pávatánc.”

Emlékezetem szerint azokban a napokban egy másik leírást is adott, amiben hangsúlyosabban említette, hogy a pávatáncos hol ezt, hol azt mutatja a nézőnek, de ezt a változatot, ami Brüsszelben hangzott el magyar újságírók előtt, képtelen vagyok megtalálni.

Alényeg, hogy a művelt ellenzéki politizáló közönség hét éve abban a meggyőződésben él, hogy a pávatánc az ellenfél becsapásának firnyákos módja. Pedig nem.

A nemzetközi szakirodalomban kétféle dolgot hívnak pávatáncnak. Az egyik a pávakakas násztánca, melynek célja, hogy a tojó őt válassza szexuális partneréül. Ilyenkor a hím fölmereszti és széttárja díszes faroktollait, „büszkén toluit berzenti”, ahogy Arany János mondja, mire a tojó elalél, és aláveti magát a búbolásnak. Nincs ebben semmi bonyolult, semmi barátkozásként előadott elutasítás, semmi csalfaság és megtévesztés. Egyértelmű, nyílt és őszinte a művelet, különben nem ér célt, nincs párzás.

A másik dolog, amit így neveznek, egy dél-ázsiai és indonéziai hagyományos táncforma, melyet jellemzően – bár nem feltétlenül csak – nők mutatnak be, így természetesen nem az a funkciója, ami a madárvilágban, ennél sokkal többet nem tudok róla, De ez is egyértelmű, a természeti szépséget stilizálja, tehát itt sincs szó megtévesztő manőverekről.

Amiről viszont Orbán beszélt, azt legyezőtáncnak hívják (a linkre ne kattints, ha nem múltál el 18 éves): Ázsiában is van hasonló, de Nyugaton a sztriptíz rokona vagy válfaja, s a szórakoztató üzletágban népszerű, szintén nők adják elő – bár szintén nem feltétlenül csak ők. Tény, hogy pávafarokra hasonlító legyezőket használnak hozzá, alighanem ezért jutott a beszélő eszébe a „pávatánc” szó, de akkor is más.

Ebben már fontos elem a csalfaság, hogy irodalmiasan fogalmazzak; a táncos hol ezt, hol azt mutat meg magából a bamba nézőnek, aki ennek örül, és fizet érte. Sőt, a produkció lényegéhez tartozik, hogy az előadó legalább lélektanilag fenntartja az illúziót, hogy a nézővel teljes lehet az egyetértés, azaz akár idegenből partnerré is válhatna. A művész hülyére veszi a publikumot.

Mindezzel nem a magyar miniszterelnököt akarom szidni, nem azt mondom, hogy milyen erkölcstelen dolog, amit csinál. Másról van szó. Sokan gondolják úgy – Magyarországon ránézésre az európai átlagnál is többen –, hogy az a jó politikus, akit valami láthatatlan zsűri egyetemes kritériumok szerint annak ítél, értékelik, ha közhasznú kunsztokat mutat be, és levonnak tőle pontokat, ha megsérti a mindenkire vonatkozó, főleg erkölcsi szabálykönyvet.

Ilyen pontrendszer és ilyen zsűri azonban nincs, és a demokrácia nem ez. (Ha valaki azt gondolja, hogy csorbul a demokrácia: hát a helyreállítása sem így zajlik.) Akárhogy végződik például az Európai Néppárt játszmája, és akárhogy sikerül Orbán washingtoni látogatása, attól se jobb, se rosszabb. Sem erősebb, sem gyengébb politikus nem lesz, akárhogy remélik az ellenzékben, hogy lepontozza a láthatatlan zsűri, és akkor az egész világ tudni fogja, hogy van ebben az országban más, aki jobban megérdemli a főnökséget.

Nem tartozom azok közé, akik a politika értelmének a belső vagy külső ellenfél legyőzését tartják, és úgy vélik, hogy a politikai cselekvés lényege a hatalom építése („politikai célok érdekében”, fűzik hozzá, de ez már tautológia). Arról viszont nem kell meggyőzni, hogy a politika: szakma, sőt, ahogy Max Weber mondja, hivatás, ahol a siker nagyrészt hozzáértés, nem pedig hétköznapi – vagy értelmiség szemszögből felfogott – jógyerekség kérdése.

Van azonban ennek a szakmának egy összetevője, aminek a fontosságát Magyarországon a kelleténél ritkábban veszik tudomásul, és amiben Orbán Viktor messze kiemelkedik a többiek közül. Ez pedig a nyelvhasználat, valamint a politikai köznyelv fölötti kontroll.

Amíg ebben nincs vetélytársa, amíg az ellenzék is az ő nyelvét beszéli, elvétéseivel együtt, és egyáltalán, amíg valaki föl nem ismeri a saját és hatásos politikai nyelv fontosságát, addig már csak ezért sem lehetséges komoly politikai verseny. A mostani miniszterelnök nyelvi fölénye nem új dolog, három évtizede, színre lépése óta formálódik és növekszik. És a mindenkori ellenoldal ezt nagyon nem veszi tudomásul.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.