Lehallgatóállam

A másik: Magyarországon ezt az eszközt (mondják fegyvernek is) nem terroristák és bűnözők ellen ellen használták vagy próbálták használni. Az általános alany nem pongyolaság: jelenleg nincs tisztázva és nem bizonyítható a megbízó személye.

A kiszemelt és névről ismerhető célpontok között volt Aszódi Attila korábbi államtitkár, Chikán Attila közgazdász akadémikus, volt miniszter, Dercsényi Dávid, Panyi Szabolcs és Szabó András újságíró, Gémesi György gödöllői polgármester, a Magyar Önkormányzatok Szövetségének elnöke, Gyenes Szilárd, a hulladékgazdálkodással foglalkozó Zöld Híd Nonprofit Kft. ügyvezető igazgatója, Varga Zoltán médiavállalkozó vagy Simicska Lajos ügyvédje.

A lista folytatható, de akármennyit nézzük, a nevekben egyvalami közös. Még csak nem is az, hogy ellenzékiek (korántsem mind azok), hanem, fogalmazzunk pontosan: valamilyen ponton szembekerültek az uralmi elit belső körének vagy valamelyik magas rangú tagjának az érdekeivel.

Természetesen tisztában vagyok a „biztos tudás” fogalmának filozófiai és jogi korlátozottságával, de az ember evolúciós okból nem filozófus, bizonyosságokra van szüksége a fennmaradáshoz – ha eleink kételkedtek volna abban, hogy bizonyos látható, hallható és szagolható jelek ragadozók vagy más fizikai veszélyek közelségére utalnak, ma nem létezne Homo sapiens.

Ami a jogot illeti: ismeretlen forrás által kiszivárogtatott titkos (minősített) adatok valódisága a nyilvánosságra hozatal pillanatában értelem szerint nincs bizonyítva. Formális tisztázásra csak bíróságon van mód, az pedig bizonytalan és sokáig tart.

Meg voltam győződve, hogy az ellentámadást erre alapozzák, és történtek is kísérletek, de ami mégiscsak meglepett, az a kormánytól független, jeles köz- és szakértelmiségiek erőfeszítése volt annak elfogadtatására, hogy „egyelőre nem ismerünk bizonyított esetet”, tehát nem érdemes foglalkozni az üggyel, sőt amíg nincs bizonyítás, az sem állítható, hogy történt valami.

Szerencse, hogy tartottam magamat az elvemhez, és nem jósoltam, csak az egyik lehetséges megoldásnak gondoltam, hogy az ügyet bírósági útra terelik (vagy engedik), ahol aztán jogászi eszközökkel, ahogy más esetekben már bevált, el lehet altatni.

Erre mostanáig nem került sor, sőt, amit ugyancsak nem vártam, némi lankadt, rutinszerű sorosozáson kívül kormányoldalon eddig alig volt nyoma a szokásos agresszív kommunikációs taktikáknak. Semmi „majd a bíróságon kiderül, hogy ki hazudik”. Tömören szólva: elmaradt az ellentámadás.

Az ilyenkor megszokott üvöltöző propaganda helyett a hallgatás volt feltűnően következetes, mondhatni, arcátlan. Az illetékes adatvédelmi hatóság közölte, hogy egyelőre nem foglalkozik az üggyel, mert az elnöke szabadságon van. A külföldi hírszerzésért felelős Szijjártó nem tud semmit a belföldi alkalmazásról, és ezt helyesnek is tartja.

Varga Judit igazságügyi miniszter, aki a nemzetbiztonsági törvény szerint a titkos adatgyűjtést engedélyezi, közölte, hogy ez a feladat a minisztériumban „ki van szervezve”, Völner Pál államtitkár adja meg a vagy tagadja meg az engedélyeket. Értsd: neki mint a törvény szerint felelős miniszternek nincs köze hozzá. (Ezek szerint nem érvényes a 168 Óra közérdekű információigénylésre alapozott közlése, miszerint csak 2021 első három hónapjában a miniszter szakmányban naponta átlagosan öt ilyen engedélyt adott ki. Mindezek az engedélyek az államtitkártól származtak, „kiszervezve”, akiről a törvény nem tesz említést.)

Orbán Viktor maga egyetlen mondattal tudta le a dolgot: Pintér Sándor belügyminiszter már mindent elmondott korábban. Hacsak nem tartjuk Orbán válaszának „a történelem legértelmetlenebb népszavazását”, ahogy Ónody Gomperz Tamás fogalmaz a Jelen legújabb számában – az ötletgazdát az sem aggasztja, ha a referendum nem lesz érvényes. A lényeg, hogy az irányított kormánypárti média most még kényszerből se beszéljen a megfigyelési ügyről, és a független média lehetőleg más témákkal legyen elfoglalva.

Pintér Sándor amúgy szintén nem mondott semmi érdemlegeset, csak azt, hogy 2010 óta a magyar nemzetbiztonsági szolgálatok illegális megfigyelést nem folytattak és nem folytatnak. Akkor viszont nem érthető, miért mondta, hogy a Nemzetbiztonsági Bizottság esetleges zárt ülésén választ ad az ellenzéki kérdésekre, illetve miért ment el arra a bizottsági ülésre – cirkuszt csinálva a parlamentből – amit a fideszes képviselők távolmaradása miatt, az ordító kormánypárti hallgatás újabb fejezeteként, nem sikerült megtartani.

Összefoglalva: a kormány olyan következetesen bujkál bármiféle ellenőrizhető állítás megtétele elől, hogy az már fölér a beismeréssel. Annak beismerésével, nagyon úriasan fogalmazva, hogy itt valami rendellenes dolgot csináltak. Erre nem feltétlenül a „törvénytelenség” a jó szó.

És itt térjünk vissza a független véleménymondók okosságaira. Túllépve azon, hogy addig nem is kell törődni a megfigyeléssel, amíg nincs bizonyíték az esetekre – még az is lehet, hogy az egész kitaláció, s míg Mexikótól az Emirátusokig az aktuális hatalom alantas módon használts a Pegasust, Magyarország kivétel, itt nem történt semmi –, az ügyet bagatellizáló érvelések három-négy tételen alapulnak (olykor ezeket kombinálják). Nézzük a legnépszerűbbeket:

1) A világon mindenki lehallgat mindenkit, miért éppen a Magyarországon kiszemelt háromszáz telefon fáj?

2) A nagy techcégek, a Google, a Facebook embermilliárdok adatait gyűjtik és használják fel, miért éppen a Magyarországon kiszemelt háromszáz telefon fáj?

3) A titkosszolgálatoknak az a dolguk, hogy titkosan adatokat gyűjtsenek, mi a probléma?

Akik az elsőt harsogják, a külföldi és a belső hírszerzés, akik a másodikra hivatkoznak, a magáncégek és az állam (ezen belül a végrehajtó hatalom) adatgyűjtése közötti különbséget nem ismerik. A harmadik esetben már nagyobb a baj, mint a tudatlanság és a mindent összemosó moralizálás.

A megfigyelési célpontnak kiválasztott személyek listáján szerepelt – kilenc kollégájával együtt –Bánáti János is, a Magyar Ügyvédi Kamara elnöke. Erről adott az ATV Egyenes beszéd műsorában egy interjút, amelyet szerencsésebb helyeken és egyetemeken feladnának elemzésre a politikai bátorságról és demokratikus öntudatról szóló kurzuson.

Bánáti ismételten hangsúlyozza, hogy a nemzetbiztonsági kockázat – ami indokolhatja a titkos megfigyelést – Magyarországon „nagyon tág fogalom”. Ebből az következik, hogy tökéletesen megfelel a valóságnak Pintér Sándor állítása, hogy 2010 óta nem végeztek törvénytelen megfigyeléseket, ugyanis az Európában ritkaságnak számító törvény szerint a szolgálatok gyakorlatilag az minősítenek nemzetbiztonsági kockázatnak, amit akarnak – ha úgy látják jónak, akár egy kritikus tényfeltáró cikket vagy a Pest megyei szemétszállítás módját is. (Feltéve, hogy ezeket a megfigyeléseket a hivatalos szolgálatok végezték, de ismétlem, nem tudni, hogy ki végezte, és szerintem ennek az istennek az idejében nem is fog kiderülni.)

A kémprogram alkalmazásának csak költségkorlátai vannak – talán ezért nem tudni az alkalmazásáról Lengyelországban, ahol szintén megvásárolták. (Bár az is lehet, hogy a lengyel–izraeli viszony megromlása az oka). Az alkalmazás elég drága – Indiában például, ahol szintén háromszáz igazolt honi célpontot tartanak számon, óvatos becslés szerint több mint 4 millió dollár az installáció költsége, és évi 17 százalék a karbantartás díja. (Felötlik a kérdés, hogy ezek a tételek hogyan jelennek meg a magyar költségvetésben.)

Szabó Máté Dániel, a TASZ szakmai igazgatója úgy nyilatkozott: A magyar jogrendszer sajátossága, hogy a jogsértő titkos megfigyelés is történhet teljesen törvényesen. Ez sajnos oximoron – mondom én – , de annak is nagyon kicsi a valószínűsége, hogy a megfigyelés a magyar jogrendszerben törvényt sért, és hogy nem volt rá formális engedély.

Hogyan lehet feloldani az ellentmondást? Nem vagyok jogász, bocsánat a merészségért, hogy megpróbálkozom vele. A nyugati világban a magánélet (privacy) háborítatlanságához való – az állammal szemben érvényesíthető – jog a legszentebb alapjogok közé tartozik.

Az Egyesült Államokban az Alkotmány negyedik kiegészítése tiltja a bírói végzés nélküli, indokolatlan átkutatást és lefoglalást. A Legfelsőbb Bíróság elé kerülő ügyek elég nagy része a negyedik kiegészítés alá tartozik. Az Európai Unióban pedig még szigorúbb és részletesebb az adatvédelmi rezsim, mint azt mindenki tudja, aki találkozott a költséges, nehézkes és a vállalkozóknak sok gondot okozó GDPR-szabályozással. Aminek a szinte groteszk akkurátussága éles ellentétben áll „az államnak joga van azt megfigyelnie, akit akar” Magyarországon sokak által feltételezett elvével.

Mármost a GDPR filozófiailag az EU születése előtt aláírt (1950) és hatályba lépett (1953) európai emberi jogi egyezményen alapul. Ebben a 8. cikk 1. bekezdése így szól: „Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.”

A 2. bekezdés pedig így: „E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”

Tehát a magánélet háborítatlanságához való jogot lehet korlátozni nemzetbiztonsági érdekből – egy demokratikus társadalomban. Ez amolyan refrén az egyezményben.

El lehet szórakozni a demokrácia meghatározásával napestig, de ha maradunk az évszázados konszenzusnál: a demokrácia nem azonos a hatályos jogszabályok összességével, és nem is azt jelenti, hogy mindenki betartja ezeket, hanem egy politikai rendszer, ahol a jogok érvényesülését a demokratikus intézményrendszer garantálja, s annak lényegéhez tartoznak a megosztott hatalmon belül működő fékek és ellensúlyok.

Ahol a titkosszolgálatoknak nincs valódi parlamenti ellenőrzése, és ahol a végrehajtó hatalom alá tartozó titkosszolgálatok automatikusan megkapják a felhatalmazást a titkos adatgyűjtésre, s ahol még azt sem lehet tudni, hogy a titkos adatgyűjtést milyen hatóság és kinek a megbízásából végzi, ott a hatalom osztatlan, ott nincsenek fékek és ellensúlyok. Azaz nincs demokrácia. Nem egyszerűen jogokat sértenek, jogszabályt pedig talán nem is. Az a baj, hogy demokrácia nincs.

A nem demokratikus rendszereknek sokféle nevük van, de ezt az oldalukat rendőrállamnak hívják. Esetünkben pontatlanul: a kommunista diktatúrákban a kontroll nélküli megfigyelést elsősorban az állambiztonsági szervek végezték, (KGB, ŠtB, Stasi) s ezek többnyire a civil belügytől és rendőrségtől elkülönülten működtek. Magyarország e tekintetben 1956 után kivétel volt (lásd az önkényes megfigyelésre módot adó kémprogram megvásárlásában főszerepet játszó Czukor József kezdeti pályaszakaszát), és úgy látszik, kivétel is marad. Több szempontból nem olyan, hanem az.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.