Lejtőn a skanzenlét felé?

Ardamica Zorán | 2020. szeptember 15. - 11:27 | Vélemény

Amikor az egyszeri, kisvárosi iskolaigazgató szeptember elején sokadszorra is rájön: a minisztériumi vagy parlamenti magasságokban ülő illetékesek ígéretei ellenére idén sem változott érdemben semmi, pontosabban, a koronakrízis tavaszi hullámától eltelt fél év alatt a sokkal több ígéret ellenére még nagyobb a káosz az iskolaügyben, mint eddig volt, úgy dönt, végre egy hétvégét a családjának szentel.

Lejtőn a skanzenlét felé?

Beül a kocsiba, vezet három órát, lazít a hegyekben. Már dél van, mire Árva várának sok száz lépcsője és a kilátás (végre szép kilátások) hatására a család számára elérkezik ama ritka napszak, amikor a dirinek már nem mindenről az iskola jut eszébe és így ők is élvezhetik kicsit a kirándulást. Hazafelé van még egy kis idejük, megáll a família Vlkolínec községben. Azaz ma már városrészben (Rózsahegyhez tartozik), ami azért földrajzilag mégis önálló, bár valaha csak egy több kilométerre fekvő utcának számított, lett is ebből a 14. századtól lakott falucskában 1771-ben komoly lázadás, aztán megtorlás… Hiába na, nehezen születik a szlovák hegyekben (is) az önkormányzatiság, noha itt az 1500-as évek végétől választanak a városvezetésbe szenátorokat.

Világörökségi listára került ez a másfél utcányi, állandó lakossal alig rendelkező, kb. ötven drevenyicából (klasszikus szlovák rönkház) álló, festői, kis skanzen. Az egész lejtőn, mert nemcsak szimbolikusan lejt a hegy, ha két nem fából készült épület van, az is sok. Az egyik a későklasszicista templom, a másik, utóbb épült ma galéria. Azelőtt nem galéria volt, hanem más, de ezzel a család csak akkor szembesült, amikor az épülettel szemben álló, fából faragott medvében már kigyönyörködték magukat. Megfordulván ugyanis azt látták, hogy a kisvárosi művészeti iskola kiránduló, relaxáló, agyát szellőztető igazgatójának feje fölött a falon a következő múlt századi tábla díszeleg: Hudobná škola. Azaz Zeneiskola. Általános, de keserű röhögés.

A családi béke kedvéért érintett zenepedagógusunk nem ragadtatta el magát, hanem mellőzve a témát kecses zergeként átugrotta párszor a nem messzi hegyi patakocskát és apró tavacskákat, ám a haza vezető út órái alatt már ezt a szöveget fogalmazta. Előbb első dühében. Törölte. Majd diplomatikusan, azt is törölte a memóriájából. Aludt rá pár napot, de mégsem állta meg. Így hát, ebben az álmos, eleinte idilli beszámolónak álcázott kis glosszában jut el végre a lényeghez.

Ha az istenke háta mögötti falucskában, a gyerkőcök kegyetlen, kritikai szigortól nem épp mentes szavajárása szerint „kapamúzeumban”, amelyet valaha csak utcaként ismert el a szomszéd város önkormányzata, található, nyilván nem ok nélkül egy Zeneiskola tábla a néhai egyosztályos suli épületén, akkor azért minimum egy évszázaddal később fölöttébb botrányos dolog, hogy az ország művészeti iskoláinak a rendszerben elfoglalt pozíciója, fenntartása, finanszírozása, módszertani elhanyagoltsága, megoldatlan eszköz- és tankönyvellátása (szakszóval „befektetési deficit”) országos vitákat szül az igazgatók–fenntartók–önkormányzatok–minisztérium vertikális tengelyen. Vagy akár ördögi körben, mindegy.

Míg századokkal ezelőtt bárhol megoldható volt a zenei vagy képzőművészeti oktatás, s akár száz évvel ezelőttről is intézményes formákra fogunk bukkanni, addig a mai 50-60-70-éves múlttal rendelkező konkrét iskolák helyzete nem egy helyen egyenlő a létbizonytalansággal, máshol stagnálás jellemzi, legjobb esetben pedig a pedagógusok odaadásán túl csak a szerencsének és a nagyvárosi létből adódó növelt diáklétszámnak köszönhető a korrekt keretek közötti működés.

Mely országos viszonylatban a 21. század első ötödének eltelte után sem jellemzi az egész iskolatípust. (Mondom, ez a szövegváltozat a legenyhébb, leginkább kiherélt, leginkább érzelemmentes.)

A fél évnyi koronakrízis, a többhavi időszakos bezárás csak rátett a bajokra, következményei majd csak most jelentkeznek igazán. E fél év alatt a minisztérium kb. egyetlen ígérete vagy belengetett terve sem valósult (még?) meg, a finanszírozást részben megkönnyítő, évek óta kért, s most márciusban ismét felvetett kompetenciacsere (eredetiből átvittbe) kérdéséről fekete lyukká nőtt a hallgatás, a művészeti iskolák kötelességei és feladatai megmaradtak, azokhoz a forrásmegvonások mellé a vírus miatt továbbiakat kaptak, de még egy mezei járványügyi intézkedés sincs olyan konkrétan és világosan megfogalmazva, hogy azt egyértelműen lehessen interpretálni és betartani.

Erről, az állam részéről évek óta hanyagolt iskolatípusról, mely talán a leginkább megsínylette a vírusintézkedéseket, az önkormányzati szint felett mára szinte mindenki kényelmesen megfeledkezett. S mert egy múzeum érzi igazán a múlt időt, talán csak egy isten háta mögötti skanzen számára volt fontos emlékezni rá.

Meg azok számára, akik ünnepnapon is, ma is a diákok segédeszközeit készítik, kottákat válogatnak, transzponálnak és hangszerelnek a sulizenekar számára, tanterveket, sztenderdeket bújnak, koreográfiákhoz keresnek muzsikát, nyugdíjkorhatárosan webkamerát szerelgetnek saját, a nyugdíjat ugyancsak megérdemlő PC-jükre a narancsos és piros iskolákból már fizikailag nem érkező tanulóik kedvéért, gitárt húroznak, harmonikabillentyűt reparálnak, agyagot áztatnak és gyúrnak puhára... Akik, mint minden egyes évben, a mai nappal lezárandó statisztikák alapján most, a felvétel utolsó napján fogják csupán megtudni, óraszámuk elegendő-e állásuk fenntartásához vagy netán csak részmunkaidő jut számukra. Szóval azon pedagógusok számára fontos még, akik miatt az alapfokú művészeti oktatás 2020-ban Szlovákiában nem múlt idő, még nem élettelen skanzen a lejtőn, hanem gyerekzsivajtól élő garanciája a kultúra, a művészet terjesztésének, befogadásának és oktatásának. Pátosz nélkül fogalmazva: akiknek köszönhetően kevesebb érzéketlen bunkó jár a világban.

Címkék: zeneiskola, skanzen