Lengyel szájkosár, magyar szita, meg a migránsok

Kedden például megvédte Lengyelországot, amennyiben határozatot hozott (Magyar Közlöny, 2021/167.) az Európai Bizottság aznapi döntéséről, amelyben kényszerítő bírság kiszabását kérték az Európai Bíróságtól a 2021. július 14-én hozott ideiglenes intézkedés végrehajtásának ügyében.

Ne ássunk mélyebben a múltba, kezdjük csak azzal, hogy 2019 végén a Szejm kis többséggel elfogadott egy olyan törvényt – szájkosártörvénynek is becézik –, amely lehetővé teszi a bírák megbüntetését, ha a Legfelsőbb Bíróság Fegyelmi Kamarája szerint politikába ártják magukat, illetve a „bírói függetlenség elveivel összeegyeztethetetlen közéleti tevékenységet folytatnak”. (Az ellenzéki többségű Szenátus visszadobta, de újra megszavazták.)

Hogy mi az összeegyeztethetetlen, azt a Fegyelmi Kamara mondja meg, annak tagjait viszont az új szabályozás szerint a Szejm (az alsóház) jelöli egyszerű többséggel, és az összetételbe külön beleszólása van a fasisztoid igazságügy-miniszter/legfőbb ügyésznek, Zbigniew Ziobrónak. (Ő egyébként a kisebbik koalíciós párt vezéralakja, és mint ilyen, különleges zsaroló potenciállal bír, főleg amióta a kormány elveszítette alsóházi többségét, és konkrét ügyekben kénytelen külső támogatást vásárolni magának.)

Uniós vélemény szerint ez a bíróságok fölötti politikai nyomásgyakorlás eszköze. (A kormányoldal a korrupció elleni harccal és – több mint harminc évvel a kommunizmus bukása után – a kommunizmus maradványai felszámolásának égető szükségességével indokolta.)

Július közepén az Európai Unió Bírósága kimondta, hogy a Fegyelmi Kamarát fel kell oszlatni, mire a lengyel Alkotmánybíróság azonnal azt a határozatot hozta, hogy az ilyen luxemburgi döntés a lengyel alkotmányba ütközik.

Aztán Kaczyńskiék – Ziobro berzenkedésének ellenére – mégis úgy döntöttek, hogy teljesítik a követelést, csakhogy a megadott augusztus 16-i határidőre nem teljesítették, és ezért döntött az Európai Bizottság most úgy, hogy érvényesíteni a kitételt, miszerint Lengyelországnak a végrehajtás késlekedésének minden napja után pénzbüntetést kell fizetnie.

Emiatt tiltakozik határozatban a magyar kormány a szokásos retorikai patronokkal („példa nélküli” eset, a tagállami szuverenitás megsértése).

Megpróbáltam utánanézni, kérdeztem Lengyelország-szakértőket és lengyel kollégákat a derék beadásának, illetve a teljesítés elhúzódásának a motivációjáról – csak feltevéseket láttam és hallottam.

Két dolog biztos. Az egyik, hogy az ellentét kipattanásának idején mindkét oldalon elkezdték emlegetni a polexitet, Lengyelország EU-ból való kilépését. A másik, hogy uniós körökben azért keltett „példa nélküli” felháborodást az ügy, mert a legelső hatalmi szinten elkövették azt a meggondolatlanságot, ami a sokkal rutinosabb magyar vezetőségnek eszébe sem jutna: radikálisan és a térségünk viszonyaiban járatlan nyugatiaknak is szabad szemmel láthatóan megváltoztatták a politikai intézményrendszert.

Mely utóbbinak az elvi és szervezeti részletkérdéseire kevesen érzékenyek a brüsszeli-strasbourgi elitben, de a bírói függetlenségnek és – egy fokkal általánosabban – a hatalmi ágak szétválasztásának a tagadása olyan intézményi probléma, ami még a legsúlyosabb politikai analfabétának is feltűnik, feltéve, hogy nem felejtette el az alapfokú demokratikus állampolgári ismereteket.

Ez természetesen nem vonatkozik Varga Judit magyar igazságügyi miniszterre és a komplett magyar uralmi elitre, amit képvisel. Így fakad ki ugyanis: „Miközben Lengyelország – Magyarországhoz hasonlóan – védi az Európai Unió külső határait, ezzel Európa belső biztonságát és kulturális identitását, addig Brüsszel hátba támadja lengyel barátainkat, visszaél hatalmával, és az Európai Unió egységét veszélyezteti!"

Azaz átlát a szitán, és tudja ám, hogy a lengyeleket nem egy alapvető demokratikus elv megsértése miatt bántják, az csak ürügy, hanem a miénkhöz hasonló migránspolitikájuk miatt.

A lengyel migránspolitikát, illetve a lengyel-magyar hasonlóságot kétféleképpen lehet értelmezni. Egyfelől: mivel Lengyelországba idén nyárig nem érkeztek tömegesen menekültek, és a második Kaczyński-korszak kezdete amúgy is a 2015-ös nagy hullám abbamaradásával esett egybe, a kérdés egyszerűen nem volt „hasonló” a magyarországihoz, a lengyel kormány el se tudta volna jászani, hogy „Európa belső biztonságát és kulturális identitását” védi.

Másfelől: Lukasenka közismerten menekültek sokaságát küldi a lengyel határra, valóban veszélyeztetve az Unió biztonságát, és ezekkel a menekültekkel a lengyel kormányzat valóban Röszkét idézően kegyetlenül bánik – de hol az a magyar kormányhatározat, amelyik emiatt nem az Uniót, hanem Lukasenkát szidja? Akivel Orbán – a lengyel kormányzattal ellentétben – oly látványosan barátkozott, egyedül Európából, tavaly júniusban.

Mindkét értelemben maszk nélkül.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.