Lesz még szőlő, lesz még…?
Hogy az egyik legjobb fiatal magyar stand-upos humorista nyelvi leleményét idézzem – támad a Peronosz. Viszont ha a saját szerény szellemi kapacitásomból hozzácsatolom – tűnjék bár olcsó szellemeskedésnek –, hogy már a Liszt hatása is felfedezhető a fürtökön, leveleken, talán annyit remélhetek, még az érthető magyar beszéd határán belül maradok. Legalábbis azok számára, akiknek van némi sejtelmük a szőlőművelésről. Ők tudják, hogy nem görög harcost, magyar zeneművészt emlegetek, hanem két sunyi, váratlanul megjelenő gombát, a peronoszpórát és a lisztharmatot, melyek manapság felfedezhetők már például paradicsomon, uborkán, peterezselyemlevélen, de főként a szőlőben okozhatnak olyan levél- és bogyófertőzést, hogy ősszel, Erzsébet napja felé közeledve nem a pincébe kell járni borért, hanem, mondjuk, a teszkóba, ott terra pack dobozban is kapható, spanyol fehér, vörös, 11 alk. fokos, halételhez ajánlják, akciósan 0,95 cent. Bor, dobozban, anyám! De hagyjuk, hígul a világ, benne a tisztelet, minden és mindenki iránt, ami, illetve aki korábban érték és mérték volt, inkább helyesbítek: nagyjából lehet tudni, mikor „csap le” a két gombahad, csak figyelni kell az időjárást.
Úgy látom, én elkéstem az idei második permetezéssel, itt-ott folt a leveleken, és mintha némely tőkéken – a kevésbé ellenálló fajtákon – finom liszttel szórták volna meg a fürtöket az udvar lugasán, a kertben vonuló szőlősorokon. Ezt nem hagyhatom így, akkor sem, ha csupán feleségem révén van közöm e portához. Minthogy sok évtized alatt mára elfogyott a gazda ereje, nekem viszont még akad némi energiám, meg főként, hogy muszájból sarjadzó gyermekkori szerelem fűz a szőlőhöz, szőlészkedéshez, borászkodáshoz, sajnálnám, ha ezek a tőkék, bármilyen öregek is, vezető kéz nélkül elszabadulnának, vezérvesszőik, hónaljhajtásaik áthatolhatatlan dzsungellé növekednének, gombák, rovarok eszményi otthonává válnának. És persze, sajnálnám a munkát, melyet a metszés, az első permetezés, kapálás, kötözés jelentett. Mindazonáltal a harmadik indíték volt bennem a legfontosabb, a gyerekek, azaz a gazda szemszögéből nézve: öt unoka, nyolc dédunoka, egytől tizenöt éves korig, tudniillik az ugyancsak öreg, beteg, itt-ott már foghíjas szőlő legalább annyi csemege fajtát kínál még fogyasztásra, amennyit bornak. Nekiláttam hát a zöldmunkának, rendbe szedtem a lugast, a sorokat, levágtam az integető, bújva kígyózó hajtásokat, felkötöttem a fürtökkel földön heverő vesszőket. Jött, segített a feleségem, majd a fiam, háti permetezővel, melyet a végén elkértem tőle, idézzem fel egykori kamasz éveimet, amikor korán elhunyt apám után anyámra és rám maradt a szőlő gondozása a királyhelmeci Kishegy oldalában.
Nagyon szerettem permetezni, anno még elég volt a gálic és víz oldata, és szerettem metszeni. Később is, amikor néhány évig a Csallóközben béreltem gazdátlanná vált szőlőt egy családi ház kertjében, majd a rendszerváltás tájékán két barátommal három hosszú sor kordonos rizlinget az egyik szövetkezettől, fejenként tizennégy láda termésért, melyből mindhárman bort készítettünk természetesen, aztán versenyeztünk, kié a leggyönyörűbb, ízben, zamatban is. Metszenünk, kötöznünk, kapálnunk kellett „csak”, és persze szüretelnünk, a növényvédelmet a széles sorközökben haladó traktorral oldotta meg a földműves-szövetkezet. Aztán eltűnt a néhány hektárnyi szőlő, később lett a helyén almáskert, mely hamar szabad prédává vált, majd két-három esztendő múlván az is megszűnt, kivágták, mint a szőlőt. Ezután Muzslára jártunk, a muzslai dombokon magántermelőktől vásároltunk általában úgy hét-nyolc mázsa körül, szintén koponyánként, olaszrizlinget, leánykát, veltelinit, kékfrankost. Örültek a kedves öregek, hogy többet kapnak tőlünk, mint amennyiért a borászat vásárolta volna fel tőlük a fölösleges termést, és hát mi is jól jártunk, meg tudtunk egyezni számunkra is kedvező árban. Azóta sok víz lefolyt a Dunán, már én sem foglakozom borkészítéssel, nem is emlékszem, mikor préseltem utoljára. A másét iszom, amely nem olyan…
Az elmúlt negyedszázadban sok háztáji szőlőskertet odadobtak az enyészetnek vagy számoltak fel kertekben, hegyoldalakon egész Dél-Szlovákia-szerte, melynek egésze egyes vélemények szerint borvidéknek tekinthető, több központtal, mint például a Duna mente, Párkány, Kürt, a Garam és Ipoly mente, Kelet-Szlovákia Toronyával, Szőlőskével, Királyhelmeccel. Történt a szőlő pusztítása, pusztulása, jobb esetben eladása, mindenütt ott, ahol fokozatosan kihalt az idősebb nemzedék, a fiatalok zöme ugyanakkor már a rendszerváltás előtt, utána még inkább hátat fordított a kertészetnek, szőlészetnek. Egyébiránt érthető módon. És nem csak azért, mert az efféle tevékenységek a hajlott hátú embereket szeretik. A helyzeten tovább rontott, amit az iménti muzslai példában próbáltam érzékeltetni, vagyis hogy a termésfölösleget fillérekért vásárolták fel a borászatok. Azaz a termelők a befektetett pénzüket sem látták viszont. Miközben munkájukon más keresett, és keres… És veszteséggel dolgozni, folyamatosan…, „inkább kivágom az egészet”. Szóval, nem jókedvükben tüntetnek a mezőgazdaság hol egyik, hol másik ágazatának képviselői. Az olcsó külföldi termékek miatt is.
Ha csupán a bort nézzük, 2-3 euróért vagy akciósan még kevesebbért elegánsan palackozott ausztrál, chilei, kaliforniai bort kaphatunk a multiban, hogy a spanyol vagy olasz importnedűkről ne is beszéljünk. Persze, találhatók a polcokon drága borok, de őket egyelőre, illetve, ha ilyen lassan halad előre ez az autószerelő ország, még sokáig pusztán egy szűk réteg engedheti meg magának, hogy egy flaskó 8-9 eurós bort vásároljon napi fogyasztásra. Az az ember biztosan nem, aki napi 15-20 euróért kapál és végez zöldmunkát a családi szőlészetekben, magánborászatokhoz, borüzemekhez tartozó szőlőskertekben. Egyáltalán: a szőlőben, és úgy, hogy – költői képpel élve – a nap tüzet rak a hátára. Nem csoda, hogy alig találnak munkást a szóban forgó tevékenységekre, azok is hamar kereket oldanak, az említett bérért a szerényebb igényűnek mondott, nálunk munkát kereső román „brigádok” sem sokáig hajlonganak errefelé, továbbállnak, valamivel jobb, kevesebb verejtékkel, magasabb fizetéssel járó munka után nézve.
Mindettől függetlenül, kétségtelen, hogy az utóbbi két évtizedben nálunk is egyre több pincészet kínál egyre jobb minőségű borokat, bővülő választékkal is emelve a borfogyasztás kultúráját, ha lassan szélesedő körben is egyelőre. De azt hiszem, mindaddig ez a tempó lesz jellemző, amíg a boltok, multik polcain sorokazó, kétliteres műanyag palackokban centekért árult uniós országok borkeverékei iránt tömeges az érdeklődés. Vagy marad a pálinka sörrel. Noha a legolcsóbb változat szintén nem olcsó mulatság a napi15-20 eurónyi keresethez képest. Ami pedig az öreg háztáji szőlőket illeti, bele kell nyugodnunk, hogy amint annyi emberi tevékenység és szokás kihalt, illetve kihalófélben, ezeknek az élvezeti forrásoknak ugyanaz lesz a sorsuk, tisztelet a kivételnek, ahol akad fiatal, és nem hagyja halni a hagyományt. Sőt! Hogy a mi háztáji szőlőnkkel mi lesz jövőre?! Ha most sikerül is legyőzni a Peronoszt és a Lisztet?! Nem tudom.
