1
Illusztráció
Megosztás
Azt, hogy miként és miért ejtették bele a család ősöktől örökölt egyik legféltettebb ékszerét (magyar himnusz, nemzeti jelkép) a hülyegyerekek a latrinába (nem angol vécé, illetve parlament) felesleges itt tovább ragozni. Pontosan úgy történt, ahogy az közölve volt ITT.
Az is javasolva volt, miként lehet legalább kísérletet tenni arra, hogy a többi családtag egy határozott seggberúgással ne küldje az elkövetőket oda, ahová ők beleejtették a cuccot (a legféltettebb családi ékszer).
Ehhez képest közel sem tapasztalható a Híd párt környékéről olyan szimbolikus erejű üzenet, amelyet legalább annyi ember értelmezni képes, ahányan megértették, mennyire elképesztő pofára esés akár szimpla trehányságból is asszisztálni a himnuszok nyilvános éneklésének "bűncselekménnyé" minősítéséhez.
Ugyan tagadhatatlan, volt némi meaculpázás (megbánás), bizonyítványmagyarázat, hadijelentés, izélés. Amit viszont a legnagyobb jóindulattal is csak maszatolásnak lehet minősíteni. Mivel, ami történt, nem köthető konkrét személyhez, illetve személyekhez.
Arról van szó, hogy a Híd parlamenti frakcióvezetőjének NEM felajánlania kellett volna a posztjáról történő lemondást, hanem visszavonhatatlanul LE KELLETT VOLNA MONDANIA. Méghozzá nemcsak a frakcióvezető posztról, hanem a parlamenti mandátumról is!
Figyelem, egyáltalán nem azért, mert akadhat, aki Bastrnák Tibort ki sem állhatja, hanem azért, mert ez az istenadta köz számára legalább annyira értelmezhető, jelképes üzenet lett volna, mint a himnusz „vécébe ejtése”.
Ehelyett a frakcióvezető maradt a posztján. Mert ki más, mint a „bűntársai“ így akarták, ugye… Noná, hogy így lett, hiszen vélhetően fogalmuk nincsen a parlamenti munka lényegéről. Akkor meg miért lenne arról, hogyan működik a néplélek…!
Be lett persze lengetve az is, hogy majd most már milyen klasszul le lesz zsírozva az általuk (is) elmérgesített „himnusz-ügy”. Mintha tényleg csak egy nyakláncot ejtettek volna a fekáliába. Föltűröm az ingujjamat könyökig, kihalászom a szarból a dolgot, oszt jónapot…
Csakhogy egy parlamentben szentesített jogszabály megreparálása az távolról sem hasonlítható egy segédcsatornakurkász napi melójához. Első lépésben ugyanis az államfőre van szükség! Aztán jöhet a parlament. Előbbinek ugyanis vissza kell küldenie az ominózus törvényt a parlamentbe, ahol aztán, ha a honatyák többségét nem befolyásolja tökmás érdek, módosíthatnak rajta. Vagy nem…!
Szóval bármilyen szimplán hangzik, maradjunk annyiban, egyelőre minden vonatkozó ígéret legalább annyira bizonytalan, mint a kutya vacsorája…
A normális szlovákiai magyarok többsége tehát most semmit nem tehet az erős, komoly akaráson, stílusosan szólva szurkoláson kívül! Ezt nyilvánvalóan meg is teszi mindenki, akinek valóban a magyar himnusz fontos, nem pedig az, hogy mekkorát lehet most belerúgni a vélt vagy valós „bűnösökbe“. Meg az, hogy a szlovákiai magyar politikusok egy csoportja által elkövetett szarvashibából mekkora privát politikai zsákmány szerezhető.
A himnusz-ügy utóléletét szemlélve sajna úgy tűnik, hogy a klasszikus után szabadon, ezerrel gyűl a vérszagra az éji vad…! Aki legalább csak megkísérli hideg fejjel szemlélni és értékelni a helyzetet, minden túlzás nélkül az lehet az érzése: a szlovákiai magyar közélet parlamenten kívüli szereplői a koncra leső hiénákat is megszégyenítő vehemenciával rontottak neki a megsebzett koncnak.
Senki ne tévedjen, egyáltalán nem a szociális hálón trollkodó magánszemélyekre kell e tekintetben gondolni, hiszen hülyének lenni bármely magánszemélynek joga van. Ebbe pedig még egy olyan állatság is belefér, hogy valaki le bírja írni ezt: AZ ELKÖVETŐK, HA ÚRIEMBEREK, FŐBELÖVIK MAGUKAT…
Nos, ilyesmire civilizált közszereplőnek nincs mit reagálnia. A csak alapfokon tanultnak minősülő, ám kevésbé elegáns közember meg legfeljebb a hülye troll édesanyját emlegetve sajnálkozhat ilyenkor…
Viszont van ám mifelénk civilizálatlan közszereplő (politikai hiéna) annyi, amennyi alig fér ki a szűk szlovmagy lyukon.
Ha nem így lenne, miért indítottak volna hirtelen fölindulásból legalább három ún. petíciót (tiltakozó aláírásgyűjtés a magyar himnusz védelmében), nem gerjed ítélethirdető nyilatkozatorgia. Előadók: a náculó csicskasajtóstól kezdve, a bosszúszomjas független parlamenti képviselőn, meg a Szlovákiai Magyarok Kerekasztala körül fogócskázó szedett-vedett bagázson át a Magyar Közösség Pártja vezérkaráig stb. bezárólag! Méghozzá az alábbi tapló, sunyi politikai hiénizmustól bűzlő lózungokhoz hasonló zöldségek jegyében: Mentsük meg a himnuszunkat, a magyarságot! Mondjon le minden nemzetáruló hidas! Vesszen Béla! Felszólítottuk Kiskát! Ha mi lettünk volna a parlamentben! Ne báncsa(!) a himnuszunkat senki! Ha ránk szavaztok majd mi megmutatjuk! Stb.
OK, legyen. Ám mielőtt nekilátnátok a vérivásnak, talán bizonyítanotok kellene, nemde?
Meg kellene mutatnotok, hogy ti, egy vérből való pajtikáim, vajon mit tettetek le a „felvidéki magyar közösség“ jelképes asztalára!
Vagy talán ti voltatok azok, akik lankadatlanul árgus szemekkel követték, ellenőrizték a parlamenti magyarok meg szlovákok mindennapi cselekményeit? Ti voltatok azok, akik észrevették és világgá kürtölték, hogy álljon meg a nászmenet?! Egy elbaszott, ostoba törvényt szült a rendetlenség?!
Tudjátok mit érdemeltek ti is a szlovákiai magyaroktól?! Egy nagy lófaszt! Azt!!! (Abban az esetben pedig még inkább, ha ezért a reakciótok megint semmi más nem lesz, mint holmi szóhasználat, meg a stílus képmutató fikázása. A szokásotok szerinti kenetteljes, ám hazaug szemforgatás.)
Mert ti épp annyira vagytok alkalmatlan, szégyentelen, önérdekű pojácák, mint azok, akiket csak azért fojtanátok akár egy kanál vízbe, mert velük ellentétben a földhözragadt uborkafáról nem bírtok felvergődni még a hatalom kapujának kulcslyukáig sem.