Liberálisok vs. populisták? Ez nem ilyen egyszerű

„Nekünk kell kipukkasztani a populisták lufiját”, „a demokrácia vagy liberális, vagy nem létezik”, a politikai vitákban már nem a jobb- és baloldal, hanem a liberálisok és a szélsőséges populisták feszülnek egymásnak – ezekkel az állításokkal jelentkezett be ismét a Momentum élére Donáth Anna. Én is szeretnék egy ilyen Magyarországon, egy ilyen Európában élni, ahol a szembenállás leredukálható jó (liberálisok) és rossz (populisták) szembenállására, és ahol elég ezek szerint egy gombostű a szélsőjobbos veszély elhárítására. Hiszen csak lufi.

A helyzet ezzel szemben az – és nem itt tartanánk, ha ezt a politikai szereplők is értenék –, hogy nem, a populizmus nemcsak lufi, hanem bonyolult társadalmi folyamatok lecsapódása, és e folyamatokat mi, többiek is, nevezzük magunkat az egyszerűség kedvéért liberális demokratáknak, segítettünk előmozdítani.

Hagytuk, hogy válasz és támasz nélkül maradjanak a lemaradók; hogy ökofanatikus, piacellenes balosok nevezzék magukat „liberálisoknak”; hagytuk, hogy abszurd identitáspolitikák fertőzzék meg a politikai diskurzust; hagytuk kiüresedni a politikai közepet, és leszélsőségeztünk mindenkit, aki tőlünk eltérően látja a világot.

Még a magyarországi helyzet leírásában van a leginkább igaza Donáth Annának, amikor arról beszél, hogy „a szabadság helyett az erő imádata, demokrácia helyett a feltétlen tekintélyelvűség, az együttműködésre törekvés helyett a folytonos háborúzás, nyitottság helyett pedig bezárkózás jellemzi az országot.” Oké, de Európában vagy Amerikában nem minden populista tekintélyelvű, bezárkózó vagy pláne szélsőjobboldali, és hát liberálisok meg baloldaliak is tudnak igencsak kínos populizmusokat előadni. (Argentinában most éppen egy szabadpiaci libertáriusnak kell helyrehoznia azt a lerobbant gazdaságot, amit peronista populisták kúrtak el évtizedek szorgos munkájával.)

Amikor például az egyre nagyobb mértékben lenézett német koalíció liberális pénzügyminisztere odamegy a tüntető gazdák közé, és velük együtt ítéli el saját kormányának megszorításait, az vélhetően nemcsak egy-két német választópolgárnál veri ki azt a bizonyos biztosítékot. Épp Németországban ráadásul az FDP mellett a radikális jobboldali AfD volt a Covid idején a polgári szabadságjogok legerősebb védelmezője, a totálisan eltúlzott lockdownok és egyéb eü-korlátozások kritikusa.

Akárcsak Magyarországon a minden szempontból borzalmas Mi Hazánk – miközben a magyar ballib ellenzék Orbánékra is rátromfolva követelt még szigorúbb járványügyi rendelkezéseket. A Covid-időszak nagyon is nyomott hagyott az emberekben, ezért ezekben a mai inflációs, energiaválságos, háborús időkben is azok a pártok gyűjtik be a hitelességi bónuszokat, amelyek pl. megpróbáltak tenni az őrület ellen, nem rendeztek hajtóvadászatot oltatlan polgárokra, és kérdéseket tettek fel a eü-korlátozások szükségessége, az oltások esetleges mellékhatásai tárgykörében.

Németországra visszatérve: egyáltalán nem esetem az AfD, de azt azért látni kell, hogy teljesen aránytalan és – liberális szempontból – kontraproduktív az a szintű társadalmi hisztéria, ami a pártot hetek óta övezi. Több százezres utcai tüntetések, a párt betiltásának egyre markánsabb követelése: tényleg ez a (sok szempontból obskurus, például erősen Moszkva-barát) párt jelentené a legfőbb veszélyt Németország számára?

Az AfD nem írható le neofasiszta pártként: társadalomképe ultrakonzervatív, de gazdasági programja liberálisabb, mint a Momentumé, és van egy aggasztóan erős „völkische” szélsőjobbos belső irányzata, amelyet rossz lenne kormányzati pozícióban látni. A mostani kampány kiváltó oka az a potsdami privát meeting volt, ahol pár AfD-s szélsőjobbosokkal találkozott, és arról fantáziáltak, hogy majd, valamikor alkotmányellenesen kitoloncolnak egy csomó bevándorlót. Emiatt lett most az AfD Németország első számú problémája.

Az ország egyik része számára. Németország másik fele rohamtempóban vándorol át az AfD-hez, mert világosan látja, hogy nem ez a párt az oka a rájuk zúduló problémaáradatnak.

Nem az AfD, hanem a zöld-szocdem-liberális kormány erőlteti rájuk több mint két éve igen arrogánsan azt a balos társadalom-mérnökösködést, amely lekapcsolja őket a szén mellett az atomról is, beleszól abba, mivel fűtenek, hogyan szigetelnek, milyen autót vesznek, hogyan táplálkoznak, és mindezt, mint a szovjet időkben, objektív szükségszerűségként adják elő. És miközben képtelenek megbírkózni a tömeges migrációval, képtelenek megvédeni az ország határait, nemigen tűrik a kritikát menekültügyben.

Ahogy Európa más országaiban is, nem a szélsőjobbos populisták, hanem a szélsőbaloldallal összekapcsolódott iszlamisták fenyegetik leginkább a zsidó közösségeket, növelik folyamatosan az antiszemita incidensek számát. Franciaországban az überpopulista Marine Le Pen elment arra az antiszemitizmus elleni párizsi tüntetésre, amelyen a Momentummal egy pártcsaládban lévő Macron elnök valamiért nem volt hajlandó részt venni.

Nem túl szép felismerés, de ideje észrevenni, hogy van, amikor pont a populisták védik a liberális demokrácia értékeit. És ha nem is tudnak feltétlenül válaszokat adni, vagy elfogadhatatlan, kirekesztő válaszokat adnak, de fel tudnak tenni teljesen legitim kérdéseket.

Például azt, hogy miért ennyire fontos az iszlám államokból érkezők befogadása, ha érzékelhetően több a negatív hatása, mint a pozitív, és sok bevándorló képtelen elfogadni a nyugati szabad társadalmak néhány alapvető normáját? Miért kell leállítani a CO2-kibocsátás szempontjából ideális atomerőműveket? És biztos, hogy a mindig is létező klímaváltozás a klímakatasztrófával egyenlő? Miért kell a nyelvet megerőszakolva „genderelni”, különböző kisebbségi csoportok jogvédelmét mindenek felett álló napirendi ponttá tenni? És nem valamiféle új szocializmus szalonképessé válásának vagyunk épp szemtanúi?

Örülnék, ha a liberális demokraták érdemben tudnának reagálni a populista kihívásra. Ehhez azonban félre kell tenni minden hazug önbecsapást, és el kell kezdeni őszinte válaszokat adni, komolyan véve az önreflexiót és a gondolkodást. Anélkül nem fog menni.

A szerző újságíró, blogja: individualista.hu